Valódi Kapcsolódás: Mások nézőpontjának felvétele
Rengeteg minden zajlik most világunkban. Vélemények, nézőpontok tömkelegével találjuk magunkat szembe minden nap. Teljesen ellentétesekkel is, akár néhány perc leforgása alatt. Össze is vagyunk zavarodva sokan, mertfogalmunk sincs, hogy mi az igazság, a valóság, melyik cikk, beszámoló, poszt ad valódi iránymutatást. Mire alapozhatunk?
Ebben a helyzetben bőven kapunk lehetőséget arra, hogy a másik ember nézőpontjába beleéljük magunkat, ne pedig érvényteleníteni vagy semmissé tenni próbáljuk azt. Még ha csípőből hülyeségnek is tűnik az övé. Nagy erő rejlik abban, ha lehetővé teszem neki, hogy úgy gondolja, lássa, érezze, ahogy, és átlépek a mozijába, én válok az ő mozija főszereplőjévé. Így kapcsolódom hozzá és empatikussá válok, még akkor is, ha az én világom és mozim nagyon más.
Egy szerelmi kapcsolatban tanultam erről a legtöbbet. Kedvesem olyan, számomra egyszerűen elképzelhetetlen, akár ledöbbentő nézőpontokból értelmezett történéseket, hogy eleinte automatikusan elutasítottam ezeket és védekezni is kezdtem. Hogy "hát ez nem is így van, nem gondolod komolyan, ez teljes nonszensz!" Miközben ő nagyon rosszul is érezte magát. Aztán egyszer csakátkapcsolt valami bennem, és elkezdtem képes lenni meghallani a szavait. Elkezdtem felfogni, hogy de igen, neki most épp az a valósága, azt gondolja és látja, és azt érzi hozzá. És ez épp annyira érvényes észlelés, mint az enyém. Még ha ég és föld is a különbség a kettő között.
Azóta sokkal könnyebben hallgatom és olvasom úgy az embereket, hogyérvényesítem az ő valóságukat és nézőpontjukat, kezd teljesen erőfeszítés mentessé válni. Mindeközben figyelem, mennyire nem így működnek és kommunikálnak az emberek egymással. Az a megszokott, hogy ha olyasmit hallunk, ami nem egyezik a miénkkel, akkor visszadobjuk, elutasítjuk, megítéljük, ócsároljuk nem csupán a nézőpontot és véleményt, hanem magát a személyt is, akitől származik. És ez a valódi belső háború. Mindennapi életünk minden szintjén. Kezdjük el ezt kitisztítani és nézzük meg, hogyan változik az emberekhez, a világhoz való hozzáállásunk.
Scott Kiloby részletesen ír erről Természetes Nyugalom című könyvében. A könyv kereskedelmi forgalomban megvásárolható, részletesen foglalkozik az Élő Önvizsgálatokkal, a kereséssel, az összes függőséget okozó emberi mechanizmusokkal és ezek feloldásával. Legalapvetőbben pedig egy olyan észlelési mód begyakorlásával és elsajátításával, mely a mindenkori pillanatba érkeztet meg és tart meg minket. (Olvasói vélemények a könyvről itt.)
Mások nézőpontjának felvétele
Amikor a jelenlét állapota mélyen és rendszeresen megélődik bennünk, fontos, hogy észrevegyük azt a késztetést, hogy kizárjuk mások történeteit is az életünkből. A jelenlét nem a másik ember történeteinek semmibe vételéről szól. Ha nem figyelünk oda másokra, amikor beszélnek, akkor a jelenlét terét arra használjuk, hogy elvágjuk magunkat az élettől és a többi embertől. Ez pedig nem más, mint további elmenekülés.
A jelenléttel természetes módon együtt jár mások minősítés és elítélés nélküli meghallgatása.
Minden hang, szó, elképzelés és történet egy mély csendből bukkan fel és oda is tűnik el. Minden beszélgetés során hallgassunk a csendből. A csend nyitottság. Amikor egyszerűen megpihenünk csendes jelenlétként, akkor lehetőséget kapunk arra, hogy teljesen meghallgassuk, amit mások mondanak. Ez a bennünk lévő természetes együttérzést is felfedi. A jelenlétben elérhetővé válik az a természetes képesség, hogy teljességgel és ítéletmentesen átvegyük a másik ember nézőpontját.
Amikor valaki beszélni kezd, engedjük, hogy a szavai koncepciókat hozzanak létre az elménkben. Tudatosítjuk, hogy alapvető identitásunk a gondolatmentes jelenlét, melynek üres képernyőjére a beszélő szavai képeket festenek fel. Ahogy hallgatjuk, mi magunk válunk az ő történetévé. Belehelyezkedünk az ő pozíciójába, eljátsszuk a történetének a főszereplőjét. Ezt nevezzük „nézőpont felvételnek”. Felvesszük a beszélő nézőpontját. Nem egyszerűen csak azért hallgatjuk a történetét, hogy egyetértsünk vele vagy épp nem, vagy hogy tanácsot adjunk neki, bár mindez megtörténhet.
Nyitottnak lenni, amikor valaki beszél, nem azt jelenti, hogy mindig egyet kell értenünk a mondandójával. Az egyet nem értés egyszerűen csak megtörténik. De amint felfedezzük, hogy épp nem értünk egyet valakivel, tudatosulhatunk az éppen kihangsúlyozott nézőpontunkra. És ha hagyjuk, hogy az a bizonyos nézőpont felbukkanjon és távozzon, és nem helyezünk rá hangsúlyt többé, máris visszapihenhetünk az ítélkezés-mentes, csendes, nyugalmas jelenlétbe. Ez a tiszta, csendes elme a bennünk lévő valódi meghallgató. És erről a helyről képesek vagyunk felvenni a beszélő nézőpontját.
Amikor ebből az ítélkezés-mentes jelenléti térből hallgatunk, azt is könnyen észrevesszük, ha csupán azért értünk egyet másokkal, hogy megfeleljünk nekik. A másoknak való megfelelés vágya én-központú működés. Ilyenkor jobban izgat minket az, hogy elnyerjük mások tetszését, mint hogy valóban meghalljuk, amit mondanak.
Nézőpont-felvételkor magáért a meghallgatásért hallgatunk. Azért hallgatunk, hogy mintegy belakjuk a beszélő történetét az ő nézőpontjából. Ítélkezés-mentes csendből hallgatunk. Nem az egyetértés, egyet nem értés, de még csak nem is a semlegesség érdekel minket. A beszélő nézőpontjának felvétele az elsődleges szándékunk. Amíg hallgatjuk, mi magunk válunk a beszélővé.
Nézőpont-felvételkor engedjük, hogy a beszélő szavai filmmé formálódjanak elménk vetítővásznán, függetlenül attól, hogy a történet kellemes-e vagy kellemetlen, illetve igaznak vagy tévesnek érződik. Hagyjuk, hogy minden jelenet teljes egészében lejátszódjon bennünk. A beszélő a rendező és a producer. Mi pedig csupán a forgatókönyvének vetítővászna vagyunk. Ha a napjáról kezd el beszélni, hagyjuk, hogy a szavai létrehozzák a napjáról játszódó filmet. Ésérzelmileg is megpróbáljuk magunkat beleképzelni a helyzetébe, amennyire csak tudjuk. Ha épp a férjével folytatott veszekedés során megtapasztalt frusztrációjáról beszél, akkor belehelyezkedünk az ő cipőjébe, abban a helyzetben, a veszekedés során. Az ő szemein keresztül nézzük az elmesélt történetet.Az ő nézőpontjából látjuk a férjét. Ebben a pillanatban mindent az ő szemszögéből látunk. Ha arról mesél, mennyire csodásat sétált a parkban egy hűvös őszi reggelen, akkor az ő cipőiben sétálunk a parkban, és az ő szemén keresztül látjuk a természet szépségét.
Mindenki, akivel találkozunk, egy új nézőponttá válik számunkra, amit felvehetünk. Így pedig megtapasztaljuk, hogy az élet mennyi nézőpontot rejt. A nézőpont-felvétel során mély együttérzéssel osztjuk meg magunkat a másik emberrel. Ez valódi, együttérző hallgatás, melyet nem torzítanak el az ítéletek és a kritika. Megnyit minket az élet számos nézőpontból történő meglátására. És megnyit minket a már most is bennünk lévő feltétel nélküli szeretet megtapasztalására.
A nézőpont-felvételnek végtelen számú változata létezik. A pár egyik tagja felveheti a másik nézőpontját. A bűnügyi per vádlottja felveheti a bíró nézőpontját, az anya pedig drogfüggő fiáét. A keresztény ember felveheti a muszlim ember nézőpontját. Egy húszéves fiatal megnézheti a világot a hatvanéves szemszögéből. Egy teljesen egészséges ember átveheti egy rákban haldokló nézőpontját, a férfi a nőét, a heteroszexuális pedig a homoszexuálisét. A heroin-függő megnézheti az életet a vásárlás-függő háziasszony nézőpontjából.
Amikor ily módon nyílunk meg, többé nem egy én-központú lencsén át nézünk rá az életre, hanem onnan, amik valójában vagyunk – az én-telen szeretetből. Meglátjuk, hogy a jelenlét rengeteg különböző formát ölthet, és hogy csak a történeteink választanak el minket egymástól. Az éntelen szeretetben, aközöttünk lévő határvonalak elméletinek, koncepcionálisnak bizonyulnak, ezért feloszlanak.
Amikor nem vesszük át a másik nézőpontját, hanem csak a saját szemszögünkből nézünk rá az életre, én-központú valóságban élünk. Ilyenkor elveszünk a saját gondolatainkban. Rálegyintünk azokra, akik nem értenek velünk egyet vagy másfajta értelmezéssel állnak elő. Amikor másokkal találkozunk, az életnek a sajátunktól nagyon eltérő értelmezéseivel találkozunk. Az én-központúságban minden ember a saját valóságában él. Csak a gondolatok hangsúlyozása választ el minket egymástól, ettől érezzük úgy magunkat, mintha különböző valóságokban élnénk.
Amikor felvesszük valakinek a nézőpontját, úgy találhatjuk, hogy egy bizonyos válaszra van szükség, vagy az is lehet, hogy azért kell mondanunk valamit, hogy a beszélőt segítsük. Nyugodtan előfordulhat, hogy szükségét érezzük az egyetértés vagy egyet nem értés kifejezésének, vagy épp a tanácsadásnak. Megmarad az a képességünk, hogy a megkülönböztető elmét használjuk, amikor szükséges. Amikor válaszolunk, jelenlétből válaszolunk. Amikor a válaszunk előtt, közben és után belepihenünk a jelenlétbe, akkor éntelenségből érkeznek a szavaink. És emiatt természetes módon nyugalommal, bölcsességgel és együttérzéssel itatódnak át. Nem az én-központhoz tartozó keresésből, irányításból és manipulációs energiából fakadnak. Nem abból a szükségből fakadnak, hogy igazunk legyen, hanem nyitottságból.
Tisztában vagyunk azzal, hogy amikor beszélünk, nem vagyunk objektívek. Mindössze egy egyedi, korlátozott, szubjektív nézőpontot közlünk, melyet erősen befolyásol a nyelv, a személyes történetünk és értékrendszerünk, illetve a vallási és filozófiai kondicionáltságunk. Az éntelen jelenlétben jól vagyunk, akár meghallgatnak minket, akár nem, akár megfogadják a javaslatainkat vagy tanácsainkat, akár nem. Elveszítjük annak a szükségletét, hogy meghalljanak minket és nekünk legyen igazunk. Természetes vágy ébred bennünk a hallásra és a nyitottságra. És ezeket a sajtosságokat nem erőfeszítés árán kell gyakorolnunk, megvalósítanunk. Ők természetes módon előbukkannak, az által, hogy a nyugalmas jelenlétet tesszük életünk legfontosabb dolgává.
A jelen nyitottságában semmi megváltoztatni való nem bukkan fel, sem önmagunkra, sem pedig másokra vonatkozóan. Egyszerűen megpihenünk az éntelen jelenlétben, ítéletek nélkül hallgatunk, és természetes módon válaszolunk a jelenlétből.
Kapcsolataink a jelenléten keresztül erőfeszítés-mentesen alakulnak át.
A gondolatmentes nyitottság teljesen természetes. Csak annyi a dolgunk, hogy észrevegyük ezt a nyitottságot. Ahogy megpihenünk a jelenlétben, ez a nyitottság egyszerűen a rendelkezésünkre áll. A valódi bölcsesség és a megfelelő válasz bármilyen helyzetben előbukkan, amikor először a másik személy nézőpontján keresztül nézünk. Amikor főként egyetértésen vagy egyet nem értésen keresztül viszonyulunk, anélkül, hogy a másik személy szemszögéből kísérelnénk meg nézni a helyzetet, akkor csak a saját nézőpontunkból reagálunk. Ilyenkor gyakran hiszünk annak a hibás feltételezésnek, hogy úgy látjuk a helyzetet, ahogy az valójában van. De anélkül, hogy felvennénk a másik személy nézőpontját, alapvetően nemtekintünk ki a saját szemszögünk mögül. Csupán megtanult elképzeléseket ismételgetünk. Nem merülünk el az együttérző, aktív, bölcs hallgatásban. Emiatt pedig nem tudjuk friss szemmel és kreatívan nézni az életben felbukkanó helyzeteket. Ilyenkor kizárólag a saját elképzeléseinkből reagálunk, ezért gyakran nem vagyunk képesek megérteni az éppen zajló kommunikáció lényegét úgy, ahogy az a résztvevők különböző nézőpontjain keresztül megnyilvánul. Ahhoz, hogy mások érdekeinek figyelembe vételével cselekedhessünk, mások nézőpontján keresztül is kell ránéznünk a helyzetre, nem csupán a sajátunkéból, legjobb képességünk szerint.
Nézőpont-átvételkor túllépünk az én-központ „Nekem van igazam/te tévedsz” alapmentalitásán, mely az elkülönülést és a konfliktusokat okozza. Mindebből pedig éntelen cselekedet bukkan fel, természetes módon. A szeretet és az együttérzés virágozhatnak.
(Scott Kiloby: Természetes Nyugalom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése