DUÁLTÖRVÉNY IX. FEJEZET A női lélek X. FEJEZET A duálérzés lassú kibontakozásának nehéz időszaka

Az embert nem az értelmi, hanem az érzelmi világának a fejlettsége kvalifikálja. - A férfi és a nő egységében a női elv a tartalmi rész, a férfielv pedig a külső burok. - A férfi és női elv nem lelki, hanem szellemi princípiumok. - Az érzelmi világon keresztül sokkal könnyebben fogadunk el valamit, mint az értelmin keresztül. - A női elv szerepe a Megváltó testbeöltözésénél. - Megtérés nélkül a duálok nem találkozhatnak. - Duálszeretet és anyai szeretet. - A nő szeretete mélyebb és önzetlenebb, mint a férfié. - "A férfi sorsa a nő" - a szellemi fejlődés szempontjából is igaz. - A női lélek a hit, remény és szeretet tartálya. A szeretet igazság nélkül, és az igazság szeretet nélkül eltéved. - Az alázatos női lélek - még ha egészen jelentéktelen helyzetben él is - jobban gazdagítja a világot, mint a gőgös férfi, bármily magasan áll is értelmileg. - A jó nők az emberi társadalom igazi fenntartói. - A női lelkek munkája a szférákban a csalódottságukban gyötrődő férfilelkekkel szemben. - Valamely világ fokozatát a rajta élő nők átlagos színvonala adja meg.


Az ember általában nagy rejtély. Azért mondta az Úr; "Ne ítélj, hogy ne ítéltessél", mert az embert sohasem a külső, testi megjelenéséről vagy műveltségéről, még csak nem is az értelmességéről lehet és szabad megítélni, hanem az érzelmeiről és az elveiről, mert csak ezen a két oldalon árul el a benső énjéről valamiféle bizonyságot.


Az én kijelentéseimben megtalálható, hogy a nő általában sohasem egyfokozatú a férfival, mert a nő a maga megjelenésében is mint ember vagy felette, vagy alatta áll a férfi fokozatának.


A nő, mint a férfival képezett egység egyik elválasztott princípiuma, magában hordozza azt a titokzatos valamit, aminek megértésére soha senki sem tud eljutni: az életet. Mert bár a férfi testében, a férfi fluidjaiban is képződik az élet továbbfejlődéséhez szükséges hordozó közeg (vehiculum), mégis a lebukott szellemi elvnek ő csak a külső burkát, mintegy a kérgét képviseli. Nem mondom ezzel, hogy alacsonyabb rendű, hogy kevesebb értékű, vagy hogy nem képes oda felemelkedni, ahova a nő; távol legyen tőlem ez a félremagyarázás. Azt jelenti ez csak, hogy a kettőnek egyben való kifejezésénél ő az erősebb, keményebb, nehezebben áthatolható külső burok, nehezebben befolyásolható, ellenállóbb, pozitívabb rész, mintegy az egységnek az a reprezentáló megjelenési alakja, amely mindig, minden világokon, mindenféle formákon és állapotokon keresztül ki van téve az ütközéseknek; továbbá ez a közeg van hivatva a benső forrongó életelveknek, lelki természeteknek még meg nem érett, ki nem élt, még tapasztalatokat nem szerzett eredményeit a külvilággal közölni, és a külvilág hatásait közvetíteni a belső felé.


Önként értetődik, hogy ha azt mondom valamire, hogy az a külső réteg, az a héja, akkor abból az következik, hogy a belső az egységnek folyékonyabb, érzékenyebb, puhább, élettel telítettebb része; ez az elfogadó princípium, amelynek hatására a külsőnek is finomulnia kell, illetőleg az ő eredményeinek is mindig szebb, igazabb, tisztultabb és magasabb rendű formában kell megjelenniük.


A férfi a nő nélkül és a nő férfi nélkül csak fél, egy hibás valami, mert egyik a másik nélkül az élet továbbfolytatását nem képes önmagából kihozni, előállítani; erre csupán egymással képesek.


És mert ez így van, minél mélyebbre bukik mind a kettő, annál nagyobb köztük a formában, megjelenésben, erőbeli és anyagbeli feladataik elvégzésében való elkülönülés. Mivel pedig így elkülönülnek egymástól, ennélfogva a tévedéseknek mindig több és több rétege áll közéjük, úgy hogy e kétféle szellemi princípium[1] közül mindegyik a maga külön életét hordozó elveivel áll ott elkülönülve azokba a rétegekbe burkoltan, amelyeket tévedéseikkel sűrítettek meg maguknak.


Ez az elkülönült állapot elsősorban a gondolataikban, érzéseikben és törekvéseikben, azután pedig az ezek megvalósítására szolgáló eszközök megteremtésében és hajszolásában nagyon eltér egymástól. Hiszen láthatjátok, hogy minél alacsonyabb rendű valamely embercsoport, annál inkább elkülönül benne a nő és férfi élete és feladata egymástól.


A nő hibája, a nő tévedése az elfogadó princípiumnak Istentől való elhajlása folytán átragad a férfilélekre is, és a férfilélekben mind maradandóbb, erősebb és keményebb kialakulásokat hozott létre. Ezért a férfi nehezebben tér meg, nehezebben fogad el valamit, és hogyha elfogad - bármennyire különösnek és szokatlannak tűnik is fel - női lelken keresztül könnyebben és hamarabb fogadja el. Ennek magyarázata pedig az, hogy a női lélek az érzelmi világához közelebb van, mint az értelmi világához.


S most hivatkozom egy nagy titokra, amelyet hiúságában és gőgjében az ember általában, s a férfi különösen nagyon nehezen képes feldolgozni magában - a Megváltó születésére. Íme, az Isten Szentlelke nem a férfi lelkét sugározta át, nem teremtett új anyagot, nem teremtett egy csodaszerű megjelenést, hanem a Megváltó az asszony méhéből született, de nem a férfi természetétől.


Tehát a visszaindulás az elbukás útján, vagyis a szabadulás mozzanata - mintegy örök jelképezésül - nem a férfiból indul ki, hanem a nőből: az elfogadó szellemi elv hajolt el az Istentől, s fogadta el a csábítótól a téveszmét, tehát ugyancsak az elfogadónak kell felemelnie a szemét és a szívét, az elfogadónak kell a kapcsolatot keresnie, mivel az ő lelkében vannak elrejtve azok az életlehetőségek, azok a kötelékek, amelyek a bűnbeesés folytán elszakadoztak. Tehát az elfogadón, a női lelken keresztül válik testté az Ige, az Isten Szentlelke; a nő, a feltisztult női elv - a férfi hozzájárulása nélkül! - lett ennek az Igének megvalósítója, testbeöltöztetője, hogy ezen a megvalósult, testté vált Igén keresztül lehajolhasson a bűnhődések pokláig.


És a Szellem - aki felvette a testet, aki formába öltözött, hogy ezt a formát, ezt a testet, ezeket a fluidokat átvilágítsa az ő mennyei világosságával, a szeretetnek azzal az újjáteremtő erejével s az értelemnek azzal a mennyei világosságával, amely a legkisebb, a legelrejtettebb tévedések helyére, a lélek legmélyének életparányaiba is bevilágíthat - megküzdi a maga harcát, és a szenvedéseken keresztül felemeli a kárhozatba zuhant szellemi szikrákat, amelyek az anyagba, a halálba voltak száműzve, hogy ismét erővé váljanak, olyan erővé, amelyben megépülhet a szellemeknek az az örök otthona, amelyben az Isten lesz ismét mindenben minden, s az Isten törvénye, az Isten akarata nyitja meg az életnek azt a titokzatos folyamát, amely addig nem ismert örömökkel és boldogságokkal gazdagítja az ő szellemgyermekeit.


Tehát nem szükséges a test. Mert ha a szellem elfogadja az isteni igazságot, és bele tud merülni az életnek a feléje özönlő folyamába, akkor új alakulatok, új lelki és testi megjelenési formák képződhetnek körülötte csak abból az egyetlen mozzanatból kiindulva, hogy elfogadta az isteni igazságot.


De ameddig a férfi meg a nő el nem fogadja az Isten kegyelmét és meg nem tér az Isten törvényéhez, és a lelkét ehhez a törvényhez hozzá nem alakítja, s bele nem illeszti azok közé a korlátok közé, amelyek fokról fokra új alakulatokkal várják őt, amelyeket a rámért feladatok elvégzésével be kell töltenie, addig semmiképpen meg nem találhatja egyik a másikat.


Tehát megtérés nélkül a duálok nem találkozhatnak. Ha találkoznak is - mert hiszen a lebukott szellemeknek ebben a rajában nincsen kizárva a találkozás lehetősége - nem ismerik fel egymást, mert közéjük áll a bűn, a tévedés, a gőg, a hiúság, a türelmetlenség, a makacsság, az önmaguk felmagasztalásának vágya, az önzés, a telhetetlenség, a fösvénység, az irigység, a gyűlölet, a hazugság, és megsemmisíti a szellemnek mindazt a törekvését, amely talán az ő hosszú - hosszú tapasztalatokból leszűrt igazságában mintegy kibontakozva, felcsillámlik. Mert ha csak egy kicsiny sértődés jön is létre, ami egy kissé megkarcolja a gőgöt: már az indulat a harag, a bosszú, a kegyetlenség, a gyűlölet kerekedik felül; vagy csak egy árnyalattal vezesse félre egyik a másikat: már vége a bizalomnak, s gyanakvás, óvatoskodás, kételkedés, anyagiasság, testiség áll a két lélek közé; és akkor, még ha az érzéseik vonzódnának is egymáshoz, mégsem képesek egymást elérni, és csak annyit ér a találkozásuk, mint hogyha két lángoló parázs egymást érinti: körülöttük felgyújtanak mindent, ők maguk azonban kihamvadnak, mert a bűn elfojtja a további érzések tüzét.


A nőben van az a folyékonyabb életáram elrejtve, amely nem testi, hanem lelki természet; őbenne van az életnek nagyobb, puhább, alakíthatóbb princípiuma, gazdagabb, színesebb, világosabb és ragyogóbb része. A férfi erősebb, kitartóbb; hogy úgy mondjam, megbízhatóbb, mert nehezebben alakul, nehezebben befolyásolható, konzervatívabb, nehezebben mozgó, sűrűbb és keményebb.


Bukottságában e kétféle princípium mindegyikét a saját törvényének kell átalakítania és megtisztítania a hiábavalóságoktól, a felszedett téveszmék által átitatott gondolatoktól és törekvésektől, és az ezekből származó csalódásoktól, hogy bizonyos fejlődési színvonalon túl már ritkuljon körülöttük a köd, és képesekké váljanak az egymástól eredő érzésrezgések felvevésére és visszhang adására.


A nő a földi világon életlehetőségek tekintetében szegényesebben van elbocsátva, mivel az ő hibája, illetőleg tévedése folytán nem felfelé, Isten felé irányult a tekintete; ennélfogva, mivel ő a befolyásolhatóbb, a puhább, az alakíthatóbb, azért az isteni Gondviselés a keményebb, erősebb, nehezebben befolyásolható férfit rendelte arra, hogy körülzárja a nő életét - mint ahogyan a fa kérge és héja körülzárja és megvédi a külső hatásoktól a fa belsejében a nedveket hordozó sejteket - hogy a nő minden olyan hatástól meg legyen védve, ami nemcsak az ő számára, hanem az egész emberiség számára lefelé süllyedő eredményeket hozhatna létre.


Ez a lefelé süllyedő eredmény az utódok elkorcsosulásában, elanyagiasodásában és az Istentől mind messzebb való eltávolodásában nyilvánul meg; sőt nemcsak ebben, hanem abban is, hogy testileg is mindig betegebb, satnyább, erőtlenebb utódokat nemzenek, akik a bűnnel szemben mindig kevesebb ellenállásra képesek.


Ezért az egészséges lélek - mert minden fokozaton vannak egészséges emberlelkek - akképpen nyilatkozik meg a nőben, hogy ragaszkodik ahhoz, ami az övé, és megvédi vele együtt a családját és ami a család fenntartásához szükségeltetik: megvédi a szeretetet, a jövőt. Ez a tendencia a nőben a legkiválóbb formában, az anyai szeretet alakjában nyer kifejezést.


Az anyai szeretet nem nagyobb és magasabb rendű érzés, mint a duálszeretet, amely a nőt a férjéhez köti, és nem nagyobb és értékesebb, mint az, ami a gyermeket a szülőhöz köti, mert mindez a szeretetnek csak különböző elrészleteződése; de az anya szeretete az erősebb, áldozatosabb, mert az ő gondjaira van bízna a jövő. A nő lelkében érik a jövő, s azért az anyai szeretet formájában a legészrevehetőbben jelentkezik a női léleknek ez a titokzatos törvénye, amely bizonyos ösztönöket is felébreszt, amely ösztönök az állatvilágban éppúgy feltalálhatók, mint az emberek világában.


Ezek az ösztönök a mulandóhoz, a testhez kötik ezt a szeretetet, és ennek a testben való kifejezését tartják a legmagasabb rendű érzelemnek, mert a lélekben, a szellemben való kifejezésre még nem eléggé érettek, hogy azt a földi életben is megvalósítsák. Ezért van, hogy a mai fejlettségi fokon a szemetek előtt az anyai szeretet áll mint a szeretet legcsodásabb ragyogása, mert a mennyei törvény így írta elő, így találta ezt jónak. Csak egy betűje ez a mennyei törvénynek, amely íme a természeten keresztül is megnyilatkozik.


A nő nem az értelmével fogja ezt át, ő ezt csak azért követi, mert így érzi jónak, helyesnek, igaznak, mert ennek a törvénynek a hatalmával nem bír. És még ha máskülönben el is van esve, és az értelme el is van homályosodva, szellemi és lelki tapintó érzéke meg is van bénulva, ez él benne, és ebben él az ő tulajdonképpeni lényegtörvénye.


A nő nemcsak a gyermekét tudja igazabban és mélyebben szeretni, de általában mindent és mindenkit; az ő lénye felolvad a szeretetben.


És én azt mondom, hogy ha a férfi boldogabb jövőt akar látni, jó, hogyha ezt a szeretetet mint világító fáklyát tartja maga előtt, mert ez a világító fáklya vezeti őt keresztül ezzel a tévedésekkel, gonoszságokkal, hamisságokkal megrakott sötét rengetegen, ahova nem süt be, vagy csak igen gyéren az Istentől jövő szellemi világosság napja.


A férfi elmélkedik, tanul, bölcselkedik; megtanulja az anyagi életnek azokat az előnyösebb, helyesebb, rendesebb és biztosabb részeit, amelyeken keresztül lelkileg is, szellemileg is bizonyos kincsekkel, tapasztalatokkal ékesíthetik fel az életét. És sokan vannak, akik nem lépnek házasságra, nem tartanak el családot, mert a maguk helyén és állapotában fontosabbnak tartják, hogy amit az ő férfiértelmükkel, helyesnek és bölcsnek tartott elgondolásukkal kivívtak maguknak, abból őket ne zavarja ki a bizonytalan nő, s rajta keresztül a bizonytalan jövő és a mindenféle eshetőségekkel és kellemetlenségekkel megrakott helyzetek és állapotok, amelyek kilátástalan és bizonytalan formában reájuk zuhanhatnak, s ezért agglegények maradnak.


De amikor elérkeznek ahhoz az időhöz, hogy le kell vetkőzniük a földi megjelenés összes járulékait, ott maradnak gyengén, fáradtan, reménytelenül és bizonytalanul. Mert hiába voltak a maguk igazságában rendíthetetlenek és biztosak, de érzelmi világuk elmaradt a fejlődésébent. És amikor azokat az igazságokat, amelyeket valóságoknak hittek és megvalósíthatóknak reméltek, csakugyan meg is kellene valósítaniuk, s amikor a szellemi életben valami érdemeset akarnának végezni: hiányzik hozzá a ragasztóanyaguk. Pedig ahogyan az építéshez szükséges a téglát téglához ragasztó habarcs, nekik is szükségük lenne erre a ragasztóanyagra; mert bárha megvannak az igazságaik és a helyes tapasztalatokból leszűrt tudásuk, mint nagy és értékes kövek, sőt talán szépen megmunkált márványlapok, amelyekből monumentális műveket építhetnének, de egyszerre azt veszik észre, hogy nincsen meg hozzá annak a világnak az a bizonyos ragasztószere, amellyel felépíthetnék az ő elgondolt és kialakított szellemi eredményeiket.


Ez a ragasztóanyag csak a nőből, a nőtől és a nőn keresztül szerezhető meg, mert a női lélek a szeretetnek, a reménynek, a hitnek a tartálya. A női lélekben van meg mindez, mivel ez folyékonyabb, puhább, nyújthatóbb, alakíthatóbb; a női lélek kilép a maga szűk elhatároltságából, és finom észrevevő képességével és megsejtésével messzebbre hat, mint a férfi a maga tudásával és lerögzített igazságával.


Mert a férfi lerögzíthet valamely igazságot, de mivel a külső világban és az ő külön rétegein keresztül szerezte azt meg, nem bizonyos, hogy a helyes igazságot rögzítette-e le, nem szorul-e átalakításra még akkor is, ha a jónak bizonyos részét tartalmazza? És amíg ezt az átalakítást véghez nem viszi, addig nem juthat el az ő szellemi céljainak elérésére, sőt meg sem közelítheti azokat, mert lekerülhet a rendes útról és eltévedhet.


Az érzelmi világon keresztül azonban ritkábban tévedhet el a szellem. Ott is eltévedhet ugyan, de aki keresi és kutatja az igazságot, annak okvetlenül meg is kell találnia az igazság benső lényegét: a szeretetet és a szereteten keresztül a szeretet külső burkát: az igazságot. Mert a szeretet igazság nélkül és az igazság szeretet nélkül önmagában eltéved.


Alázatosságával, egyszerűségével és szeretetével a legegyszerűbb, a legkevesebb tudású nő is több értéket jelenthet a világnak, mint az értelmileg nagy világosságra jutott és nagy eredményekkel meggazdagodott férfi. Mert az egyszerű és alázatos lélek közelebb van Istenhez és a lelki igazságokhoz, mint az a művész vagy író, vagy bármiféle, akár a legmagasabb rendű alkotó-munkát végző férfi is, aki gőgös és hiú a maga erejére, és a maga tudásában bizakodik; mert ez az ő ragyogó értelmével, a lelkéből kipattanó ellentétes igazságok szétszórásával romba döntheti a világot, ellenben az egyszerű, tanulatlan, de alázatos és szeretetteljes női lélek mindig alkalmas arra, hogy rajta keresztül magasabb szellem ölthessen testet, aki megállítsa a féktelenségekbe és gonoszságokba süllyedt emberek tömegeit, és megállítsa a lefelé zuhanó világot a megsemmisülés útján.


Az alázatos női lelken keresztül magasabb rendű férfiszellemek jöhetnek le a Földre, és gazdagíthatják a világot. De az elbizakodott férfin keresztül - bármilyen csillogó értelmű legyen is, és még ha a világot meghódította is - nem testesülhet, nem kapcsolódhat mennyei igazság, mert az ilyen elbizakodott férfilélek eltaszítja magától az egyszerű és lelki értékekkel megáldott női lelket; az ő figyelmét a külsőség, a szépség, a ragyogás, az értelmileg hozzá hasonlóan fejlett, vagy ravaszkodásban nagy gyakorlottságra szert tett női lélek ragadja meg, mert érzi, hogy az a hozzávaló.


Ez pedig mindig veszteséget jelent a világnak. Minél nagyobb, minél magasabb pozíciót teremtett magának az értelmileg fejlett férfilélek, ha érzelmileg fejletlen, megjelenése annál nagyobb veszedelmet jelent a világ számára.


Tehát ha én a ti mostani korotokban újból szólok a nőhöz, azt mondom, amit régen is mondtam, hogy a nők ékessége ne a külsőben nyilatkozzék meg, mivel a női szív érzésében elrejtett érték az Istennel szemben való engedelmesség és alázatosság; az Isten igazságát kereső, kutató, imádkozó, hívő, felfelé törekvő érzések és gondolatok azok, amelyek a világnak új átalakulást, új formát adhatnak.


Az ilyen nők, akik a lelkükben hordozzák az örök Évát - amely név annyit jelent, mint "életet hordozó" - tehát akik az isteni természetet hordozzák magukban - azok a világnak ékességei; ők azok az önfeláldozó anyák, akik imádkozva várják magzataik világrajövetelét; ők azok az éjjeleket átvirrasztó anyák, akik aggódva lesik gyermekeik pihegését, vágyait, kívánságait; ők azok, akik a zsenge gyermeket megtanítják az Isten megismerésére, és javulásra, igazságra nevelik őket, megtanítják az engedelmességre, az Isten iránt való hódolatra, embertársaik szeretetére. Ők azok, akik igazságosan büntetik, megfeddik ugyan gyermekeiket, de aggódnak értük, hogy a lelkükben kár ne essék; istenfélő emberekké nevelik őket, igazi jellemekké, s ezáltal ebben a mulandó életben örök életre szóló palántákat ültetnek el.


Ezek azok az Évák, akik feláldozzák magukat a családjukért, a férjükért; eltűrik a férfi szeszélyeit, eltűrik maguk felett az uralkodást; ők azok, akik lemondanak, s beérik - mert be kell érniük - az érzéseknek azokkal az apró morzsáival, amelyek hosszú időkig eltöltött együttélésben is csak ritkán hullanak részükre.


Az ilyen anya és feleség mindezek ellenére szeretettel ragaszkodik mindegyikhez az övéi közül; szereti azt, akit a végzet mint házastársat rendelt számára, szereti a gyermekeit, a szüleit, a testvéreit; szereti és eltűri barátainak gyengeségeit, hibáit; s amikor magára marad, lélekben összeroskadva, könnyezve borul le az ő Istene előtt, és kéri, hogy adjon neki erőt az élet terhének továbbhordozására.


Mert bármennyire megbántották, bármennyire a szívébe döfték is gőgből, elbizakodásból a szeretetlenség tőrét, s a semmibevevésnek azokat a töviseit, amelyek a tökéletlen emberi lélekben olyan bőven teremnek: ő mégis érzi, hogy szükség van arra, hogy az ő lelkéből eredő szeret táplálja és áthidalja azokat az állapotokat, amelyek még azokat a lelkeket hordozzák, akik hozzá vannak kapcsolva, hogy kiegyenlítse és kiegészítse a nézeteltéréseket, és megbékéltesse egymással azokat, akik, hogyha ő eltávoznék közülük, szétszóródnának a világ minden tájára.


Ez az igazi nő, aki számára szükségképpen ritkán nyílik ki a boldogság virága ezen a Földön, és ritkán hull reá a hála, a szeretetet harmatja, hanem legtöbbnyire csak töviskoszorú jut neki a földi életben. Mert ezeket a lelkeket az isteni Gondviselés azért küldi és hinti el a világban, hogy a nagy, felduzzadt lelki kinövéseket kiirtsák, amelyek mint valami nagy pöfetegek megdagadnak és felfakadnak, mindenfelé mérgező hatást hintve szét. Azért élnek ezek, hogy azoknak az idejét megnyújthassák a kegyelem világában, akik még az ilyen lelki kinövéseket magukban hordozzák, hogy legyen alkalmuk még egy utolsó próbálkozásra a jóval, mielőtt leesnének s hosszú időre elnyelné őket a sötétség, ahonnan nincs feltámadás, ahol többé nincs jóvátételre való lehetőség.


És hogyha az ilyen áldozatos léleknek a testbeöltözéssel csak egyet vagy kettőt sikerül is az élet számára megmentenie, vagy annak a veszedelembe rohanó kocsiját megállítania, már nem élt hiába, még ha a lovak meg is tapossák s el is gázolják. De legalább annyit elért, hogy egy pillanatra megállította útjában a lefelé rohanót s az ezáltal nyert annyi időt, hogy körültekinthetett és megláthatta azt a veszélyt, amely előtte állt s így megtérhetett és visszafordulhatott kárhozatos útjáról.


S ekkor azok az igaz érzések, amelyeket látszólag hiába szórt szét, amik számára csak csalódást és fájdalmat termettek, - amelyeket a földi életben sokszor kiirtani igyekeznek az ilyen női lelkek magukból[2], - új ragyogásban, új szépségben törnek elő a lelkéből, és mint új ékszerek, mint ragyogó lelki képességek hullanak a lelki ruhájára, és ettől megszépül, meg-erősödik, meggazdagodik, és ismét sokkal-sokkal közelebb jutott céljához: a boldogsághoz az örökkévalóság világában.


Az ilyen női lelkek szeretetükkel sokszor felkeresik azokat a szférákat, amelyekben magukba zárkózottan, elkülönülve időznek azok a férfilelkek, akik földi életükben fenékig ürítették az élvezetek poharát, akik részt kértek maguknak a dicsőségből és elsőségből, és bizony annak idején meg sem látták - mert nem is voltak rá kíváncsiak - az egyszerű, szürke női lelkeket, akik a szívük vérével táplálták a család életét, hogy fenntarthassák azt a szellemi színvonalat, amelynek megvédéséért és felélesztéséért hivatásszerűen küldettek a Földre.


Mint mondom, ezek a férfiszellemek csalódva, mogorván, elégedetlenül, a lelkükben forrongó ezer meg ezer kérdéstől kínoztatva várják elsatnyult lelkiállapotukban a lehetőséget, hogy újból próbálkozhassanak, és a szeretet tűzhelyénél felmelegíthessék a lelküket, megismerhessék az élet nagy titkát és nagy céljait. Sóvárogva tekintenek le azokba a szférákba[3], amelyekben a hozzájuk hasonló fokozatú nők vannak, mert már érzik - mivel a lelkük természete már megsúgta nekik - hogy csak a nőn keresztül, a nő által juthatnak el az érzelmi kielégültségnek abba a melegébe, ahol az ő szorongásoktól és reménytelenségektől fáradt lelkük - mint ahogyan a hidegtől összezsugorodott test a langymelegben felduzzad és megnagyobbodik - felduzzadhat és kielégülhet. Le-letekintenek, de mindannyiszor csalódva fordítják el a tekintetüket a velük egyenszerű női lelkek csoportjától, mert utálják őket és irtóznak tőlük, és lélekben kétségbeesve menekülnek egy másik lehetőséghez, mert sem anyának, sem testvérnek, sem feleségnek nem óhajtanak és nem kívánnak közülük egyet sem.


S ha nem volnának felettük magasabb rendű női szellemek, akkor bizony a férfiszellemek fogva maradnának a saját elkülönített szférájukban, amelyet maguk alkottak maguknak azáltal, hogy a nőt nem becsülték, nem adták meg neki azt, ami őt megillette volna, mert magukat különbnek tartották értelmileg, sőt érzelmileg is, s a nőt csak az érzékeik kielégítésének eszközéül tekintették és az ő szolgálatukra rendelt alsóbbrendű lénynek minősítették.


Ezekben az elvekben, ezektől bezárva és körülhatárolva kilátástalannak látszik az életük. És szükséges is, hogy a megtévedt férfiszellemek ebben a saját maguk által alkotott börtönben szenvedjenek és kínlódjanak a saját hibáik és tévedéseik következtében.


Mikor azután azok közül a sokat szenvedett női lelkek közül jelenik meg egy-egy felettük, akkor - mivel olyan régóta keresik azt, akivel boldogok lehetnének, akivel a lelkük kiegyenlítődést és kiegészülést tudna elérni, aki mint elképzelt eszménykép, mint ideál lebeg előttünk - mindegyiknek a lelkében felviharzik az érzés: "ilyent kívánnék én! Igen, erről álmodunk, ezt akarjuk, ez után vágyunk, efelé törekszünk, erre van szükségünk, mert ezen a jobb, igazabb, szeretetteljesebb női lelken keresztül épülhet meg a lelkünk; mindegy, akár anyának, akár feleségnek, akár testvérnek, bárminek, csak ehhez közel lehessünk!"


Ez a sóvárgó érzés új alapokra fekteti a férfi fejlődésének és javulásának azt az eltökéltségét, amelyet egy-egy ideálnak a megpillantásával új életre érez ébredni a lelkében.


És a nő, ha annak a férfiléleknek csak valami lelki vonása hasonlít is az ő lelki természetéhez, ha csak valamelyik gondolatával és törekvésével azonosíthatja is magát a lelkében hiányt érző szeretet, új folyamatot indít meg, és beburkolja a férfit azzal az érzéssel, ami az övé, s kiemeli őt a kétségbeesés szférájából, és vagy gyermeke, vagy hitvese, vagy barátja lesz, vagy más egyéb nemes vonatkozású összekötő érzés, összekötő kapcsolat keletkezik közöttük, és kész az új életprogram. Csak még az elhelyezkedés lehetősége hiányzik, az a feladat, amelyet be akar vele tölteni.


Más esetben a feladat van készen, és ahhoz keres megfelelő szellemet, aki őt abban támogatja.


Sokkal ritkábban fordul elő az, hogy a férfi vállalja el a női lelket, de nagyon sűrűn fordul elő, hogy a nő vállalja a férfilelket.


Valamely világ fokozatát mindig az mutatja meg, amely fokozaton annak a világnak női szellemei nagy átlagban állanak.






X. FEJEZET


A duálérzés lassú kibontakozásának nehéz időszaka






Minden szellem helye üresen áll Istennél, de mindenki csak a saját helyét képes betölteni. - A hasonló lelki természetűek vonzódása egymáshoz. - Az érzéki túltengések féke a betegség, az érzelmieké a csalódás. - A megérző fluidok kibontakozása. - A szimbólum definíciója. - A megérző fluidok és az igazi médiumitás. - Akinek a megérző fluidjai kifejlődtek, annak az életcélja a testben is csak szellemi lehet. - A duálfelek összekapcsolódása a földi életben. - A nő lelkileg nagyobb, mint a férfi. - A fejlődés törvénye a nő által viszi előre az emberi nemet. - A női természet kilenc hónapos periódusai. - A férfi a saját romlását idézi elö a nő szenvedtetése által.


Az ember nem az, akinek hiszi magát, mert egy életen keresztül nem mutatkozik meg az egész én, csak az énnek egy bizonyos vetülete.


A lélek minden egyes lapjának éppen úgy bizonyos törvényt kell követnie, mint ahogyan a gyémántot sem csiszolhatják össze-vissza, hanem annak is bizonyos szabályos formát kell felvennie, amilyenre azt a szakértő, a gyémántcsiszoló kikészíti. Ugyanúgy mindegyik lelket, amikor a csiszoló a kezébe veszi, az ő egyéniségének a törvénye szerint átalakítja, és mindegyikből azt hozza ki, amire tulajdonképpen teremtetett.


Ez a csiszoló sors.


Nem mindenkinek ugyanaz a sorsa a földi életben, és nem mindenkinek ugyanaz a feladata a szellemi életben. Minden szellemcsoport más-más feladatot van hivatva betölteni, és más kérdéseket kell kibogoznia az életével. Ezek a különböző kérdések és feladatok mind azt munkálják, hogy a harmónia az Isten és a teremtett mindenség között mind tökéletesebbé és tökéletesebbé legyen.


Nincs egyetlen szellem sem, akinek a helye üresen nem állna Istennél, a tökéletesség világában, és azt az üres helyet senki és semmi be nem töltheti, egyedül csak ő; a saját külön csiszolásával, az Istentől elrendelt külön faunájával egyedül csak az illető szellem képes oda beilleszkedni.


Ha az ötvös elgondol valami szép tárgyat, valami ékszert, amelynek valamit ki kell fejeznie, abban mindegyik drágakőnek megvan a maga külön foglalata. Ugyanígy az égi elgondolás sem keveri össze az egyeseket, hanem a maga feladatával mindenkit a maga helyére állít, hogy ott a helyét tökéletesen és hiány nélkül töltse be. Tehát minden lélek sorsmozgása abban az irányban van előkészítve, amely irányban fejlődnie kell. És amikor ez a sorsmozgás forgatja és csiszolja a lelket, új színeket, új gondolatokat, új érzéseket vált ki belőle, s minél tökéletesebbé, minél színesebbé, minél gazdagabbá lesz a lélek ezekkel az új gondolatokkal és érzésekkel, annál tökéletesebben képes betölteni a rábízott feladatot.


Tehát nem mindegyik lélek ugyanaz a lélek. Azonban mindegyik lélek akkor éri el a maga lelki természete szerinti reménységének és vágyának beteljesedését - ami benne valaha is élt, mozgott és hajtotta őt - amikor a saját hivatási pontját elérte. Mikor ezt elérte, akkor beteljesedett minden vágya, és boldog.


Ekkor már nem kívánkozik sem egyik, sem másik arra a helyre, ami nem az övé, mert elért tökéletességében már tudja azt, hogy ő egy másik helyet, legyen az bár nagyobb elhivatás, a maga lelki képességeivel sohasem tudna hiány nélkül betölteni.


Ezért az Isten országában nincsen olyan vágy, amely be nem teljesedhetik, nincsen olyan remény, amely meg nem valósulhat, mert ott mindenki a maga helyére kerül.


A szellemek az őket körülfogó lelki burokkal együtt sohasem egészen egyenlők. Vannak kisebbre hivatott, és vannak nagyvonalú szellemegyéniségek, akiknek nagyvonalú életeket kell betölteniük. Ezeket úgy forgatja és csiszolja a sors - a saját sorsuk -, hogy mindig abban a formában és abban a gondolatban fejlődnek, amely az ő lelki természetüknek felel meg. És mindaddig kell csiszolódniuk, mindaddig kell szenvedniük, tanulniuk, amíg a számukra előírt követel-ményeket be nem tudják tölteni, illetőleg ameddig a mindenség Ura által kívánt eredményt el nem érik.


Példát hozok fel: vegyetek egy növényt, pl. a rózsát. A rózsának is különböző részei vannak: a gyökér, a szár, a levél, a virág; s bár ezek teljesen különbözők egymástól, mégis ugyanegy gondolat, ugyanegy elvet szolgálnak; de ugyebár a rózsa levele, szára, vagy éppen a tövise nem neheztelhet a maga hivatása miatt, és nem törekedhetik oda, ahol a rózsa szirmai vannak, mert mindegyik rész ott tökéletes, mindegyiknek ott kell a hivatását betöltenie, ahova a természete predesztinálja: a levélben vagy a szárban, s ezek nem neheztelhetnek azért, mert nem olyan színdúsak, mint a szirmok. De a szirmok is hiába panaszkodnának azért, hogy a levelet nem bántja senki, hanem az továbbélhet, tovább élvezheti a napsugarat, a harmatot, a szellőt, míg a virágot leszakítják s el nem kell hervadnia, a szirmoknak le kell hullaniuk. Ez a virág sorsa, amaz pedig a levélé; mindegyiknek megvan a maga elhivatása, amit be kell töltenie. Így az emberi sorsok is mind különbözők.


Ezek mellett a nagy különbözőségek mellett mégis mindig azok vonzódnak egymáshoz, akiknek a lelki természetük valahogyan kiegészítheti és kiegyenlítheti egymást; ezek a barátok, a rokonok, vagy a fajok csoportjai.


A lelkek egy-egy fejlődési állomáson sokszor az örökkévalóságban is hosszú-hosszú ideig vannak együtt; ez alatt az együttidőzés alatt azután kibontakozik egyik-másiknak a tudattalan természete, azaz tudatossá válik, és amikor ez a lelki természet mint tudatos megjelenik, egyszerre csak ez a gondolat születik meg bennük: "Nini, hiszen mi nem is vagyunk egymáshoz valók!" Mert az a felébredt tulajdonság, amely a lelki természetben megvan, nem hogy nem vonzódik egymáshoz, hanem inkább elűzi egymástól az addigi barátokat, sőt a fajokat, népeket, nemzeteket is; és ez az elidegenedés annyira elfajulhat, hogy háborúkat viselnek egymás ellen, megölik, megsemmisítik egymást, szeretet helyett gyűlölet támad bennük. Így sokszor nagy fluidi egységek olvadnak fel, és olvadnak össze más családokba, más nemzetségekbe, s a barátok sokszor ellenségekké válnak.


De ez csak a fejlődés vonalán van így, olyankor, amikor a tudattalanból a tudatosba lép a latent pihenő természet.


Ugyanígy van ez a szerelemmel és a házassággal is. Amikor a különböző duálfelek nagy nehezen kezdenek az anyagi világ kötelékeiből kibontakozni a szabadság felé, az érzelmeik új szférát teremtenek, és keresik azt, akivel és akiben kiegyenlítődhetnének és kiegészítődhetnének. Így mindinkább vonzza a hasonló a hasonlót - bár vannak esetek, hogy éppen az ellenkezőben találják meg a maguk kiegészítő részét. Ez már a lélek keresgélése, a lélek szabadsága felé való vágyódásának nagy megmozdulása.


És ennek így is kell lennie; mert minél nagyobb érzelmi szabadságot képes a lélek kivívni magának, annál messzebb érnek el az ő kutató érzésszálacskái a fluidi világban, a megérzés, a megsejtés, a rokonszenv, vagy ellenszenv mindig tudatosabbá válik, úgyannyira, hogy ezeken az érzésszálacskákon keresztül a testbe zárt szellem jobban tud tájékozódni, mint az, akinek ezek a szálacskái még nem fejlődtek ki, aki még csak a testen keresztül és az érzékek útján képes valamennyire tájékozódni.


Az érzéki túltengéseket a különféle betegségek szabályozzák, hogy a lélek az egyenes úton maradjon, az érzelmi túltengéseket pedig a csalódások. Ez sokszor annyira megy, hogy vannak szellemek, kik az ő finom érzelmi tapogató és tapadó fluidjaikkal már nem mernek sem egyikhez, sem másikhoz tapadni, mert mindenünnen fájdalomra és csalódásra számítanak, s azért ezeket az érzelmi tapogató szálacskáikat egy időre befelé fordítják és nem törődnek senkivel és semmivel.


A léleknek ez a túlérzékenysége is betegség. A második szféra felső felében és a harmadik szféra alsó felében fordulnak elő ezek a lelki betegségek.


Ez azonban nem tarthat túl sokáig, mert idővel megint csak ráéhezik a lélek arra, hogy érzelmi hatásokat fogadjon el, s akkor újra rákényszerül az érzelmi tapogatódzásra. A harmadik szféra felső felében tehát megint újrakezdődik a tapogatódzás, a keresés. Bár itt még meglehetősen tompák ezek az érzékszervek, de mellettük megerősödik az akarat és sokszor az alázatosság, és ezek a szellemet arra teszik képessé, hogy legyen ereje elviselni azokat a fájdalmakat és szenvedéseket, amelyek ebben az állapotban reá várnak.


Ekkor, amikor az igények mind szerényebbekké lesznek, kezdi el a befelé élést, az önmagába tekintést, ekkor már nem kifelé néz, ítél és elítél, hanem befelé tekint. Ekkor kezdi észrevenni, hogy önmagában is sok hiba, sok fogyatékosság van, és megtanulja a megbocsátást, az elnézést, a békességes tűrést, és ezzel egy másféle tapogató szerve kezd kifejlődni. Ez az a tapogató szerv, amely a jót és igazat, a rosszat és elvetnivalót úgyszólván csalhatatlanul kezdi megérezni.


Ekkor kezd kigyógyulni a lélek a vakhitből, a formákból; ekkor kezdi csak az igaz Istent és az ő félremagyarázhatatlan törvényét keresni és megérteni. Mert hiszen eddig mindenben és mindenhol csalódott. Ekkor kezdi el önmagán is a munkát, amikor már megszokta az önmagába tekintést és a bírálatot a saját cselekedetei és érzései felett, s ekkor kezd csak kissé érdemesebb, s a külvilágban is hasznavehető munkát végezni.


Eddigi munkája csak a test fenntartására, a test vágyainak és törekvéseinek kielégítésére irányult.


Ezekkel az új tapogató szervekkel kezdi megérteni a kereszténység eszméjét: a Krisztus szeretetét, a kegyelmet, amit eddig hiába akart megtanulni, képtelen volt asszimilálni. S ekkor kezd a lélek átalakulni, és megy át azon a nagy átváltozáson, amikor a lelki test, a periszprit lemarad róla, és helyette alakítható fluidburok képződik körülötte, s abban éli további életét.


Amikor pedig újból testet ölt, ez a fluidburok nem szűnik meg, nem oszlik szét, mert ez a fluid az, amivel testben léte alatt is a szellemi jó és igaz világában időzhetik; ez az a jobb médiumitás. Ebben a fluidban él az ő törvénye. Ez az a fluid, amin a szellemvilági események, dolgok, igazságok áttükröződnek. A médium lelke ez a tükör.


Ebbe a tükörbe vetítem én bele képekben az én mondanivalómat; ebben a tükörben alakulnak ki szimbolikus képekben a szellemvilág igazságai, dolgai.


A szimbólum nem más, mint az igazságnak, a valóságnak őt megillető formája és képe, amelybe a gondolat beöltözködik.


Ez a fluid áthatja az éteri testet is, és általa az éteri test is magasabbrendűséget nyer, egy magasabb állapothoz, a fejlődés vonalán egy szellemibb állapothoz való érkezést jelent, azaz ezáltal az éteri test is alakíthatóbb, nyújthatóbb, puhább, könnyebben kezelhető anyaggá válik a szellem kezében, valamint a megnyilatkozni kívánó idegen szellemek kezében is.


Azonban ez az éteri test a tulajdonképpeni anyagi testnek a szervező életerővel való kapcsolatánál fogva hozzá van kötve ahhoz a sorshoz, ahhoz a formához, amely mindig annak a feladatnak a szolgálatát van hivatva elvégezni, amely célból a szellem testet öltött, jóllehet, az ilyen fluiddal rendelkező szellemnek nem lehet többé az a célja és rendeltetése, hogy a Földet, a Föld és a test céljait és érdekeit szolgálja, egyszóval, hogy az anyagvilág céljait vigye közelebb a megvalósuláshoz, hanem már szellemi céljai vannak.


Hiszen különben nincs is más indok, ami a test anyagához kapcsolja, nincs más magyarázat reá, mint ez a hivatás. Mert a szellem természeténél fogva már nem lefelé néz, nem az alsó célokat akarja elérni, nem az alsóbb állomásokat keresi, amelyeket már elhagyott, ellenkezőleg, a kapcsolódás által az anyag szellemét is törvényszerűleg feljebb emeli. Tehát mindig szellemi célok azok, amikért ez a fluid az éteri testekkel és a szervező életerővel kapcsolatot teremt.


A magasabb rendű én sokszor túl terhesnek találja azt a hivatást, amiért őt a sorsa az anyaggal összekapcsolja, különösen, ha még nincs hozzászokva ahhoz, hogy nagyobb feladatokat végezzen, tágabb térre kiterjedő kérdéseket oldjon meg és hozzon összhangba Isten törvényével. Ilyen esetben ebben az összeköttetésében sokszor vergődik a szellem, s a lélek és az éteri test nem olyan könnyen találja meg egymással a harmóniát, és mindez igen sokszor betegségeket hoz létre a testben.


Tehát amikor a szellem abban a magára öltött ruhában egy-egy ilyen élet, egy-egy feladat előtt áll, sokszor maga sem tudja, mit hoz eléje a sorsa, a rendeltetése, hivatása, mert nem mindig képes mindazt áttekinteni, ami egy ilyen testöltéssel együtt jár. Mert ha áttekinthetné, nem ijedne meg azoktól a nagy hullámzásoktól, amelyeken keresztül kell mennie.


Tehát amikor a szellemek ebben a testben - egyik kisebb, másik magasabb fokozatot - elértek, mert már a testben bizonyos kérdéseket jól-rosszul megoldottak, akkor már ezekkel az ő tapogató fluidjaikkal mind messzebbre képesek kisugároztatni az érzéseiket, s akkor az egymáshoz lelki természet szerint közelállók úgy vonzzák egymást, mint a mágnes a vasrészecskéket, mert az érzésszálaik a dolog természeténél fogva keresik az őket kiegészítő és kiegyenlítő részt. Így vonzódnak egymás felé a duálszellemek.


De ha még sok olyan van a lelki természetükben, ami valaha őket szétrobbantotta, akkor hiába találkoznak, sőt hiába élnek egymás mellett: akárhányszor igyekeznek is összekapcsolódni, a lelki természetükben lévő ellentétes robbanó elemek ugyanannyiszor szétvetik őket, úgyannyira, hogy ha ilyen fejletlen duálszellemek a Földön találkoznak és talán házasságra is lépnek, még annyira sem képesek egymás mellett megmaradni, mint akik nem duálok, csak a lelki természetük hasonlósága és a fokozatuk egészíti ki egymást valamennyire; ez utóbbiak még jobban ki tudják tölteni semleges erőkkel azokat a hézagokat, amelyek a két lélekfél között a bukás és süllyedés folytán támadtak.


Ezeket a hézagokat, amelyek a két fél kettészakadása folytán keletkeztek, sokszor szinte lehetetlen összeilleszteni; vannak, akik egyáltalában nem tudnak egymás felé még csak közeledni sem, vagy ha közel vannak is, áthidalhatatlan űr marad közöttük, amit semmivel sem lehet kitölteni. Az ilyenek egyáltalán nem képesek teljesíteni egymás iránt való kötelességeiket.


Azonban mivel a házasság törvénye itt ezen a Földön annyira kezdetleges, és az emberlelkek fejletlensége folytán annyira tökéletlen, azért itt sokkal inkább a testtel töltődnek ki ezek a hiányok, mint a lélekkel. De mivel a testi énben sok hiba, sok akadály van, azért ez az élet nagyon sok szenvedéssel és gyötrődéssel jár, különösen a nőre nézve, aki a Földön a hatalmon lévé férfival szemben gyengébb és védelemre szoruló.


A nő azonban lelkileg nagyobb, lelkileg kiépítettebb, dúsabb, mint a férfi, ennélfogva többet képes eltűrni, többet tud megbocsátani, többet tud elfelejteni, mert az ő természete az átalakulás, a fejlődés.


Tulajdonképpen a fejlődés törvénye a nőben, az elfogadóban van; azon keresztül hajtja előre az embert és a lelket; hiszen az egész természet úgy van berendezve, hogy az adó fél az elfogadón keresztül jut mindig a jobbhoz, a tökéletesebbhez - de a rosszabbhoz is. És mégis az elfogadónak kell minden rosszat, minden tökéletlent az önmaga lelkén és testén keresztül megszűrnie.


A test is követi ezt a természettörvényt, és a peteérlelés idején ugyancsak azt a szűrő törvényt érvényesíti a vérben s az egész nyirokrendszerben; így a testöltés törvénye, amely a női fluidokhoz, a női természethez van kötve, 9 hónap alatt érleli meg a megtermékenyített petét, s ugyancsak 9 hónap alatt termeli ki magából a táplálékot. A nő teste úgyszólván minden 9 hónapban átcserélődik, átváltozik, megújul, megtisztul.


Az ember azonban bűnössége folytán a természettörvénnyel mindig hadilábon állott, és sohasem azt cselekszi, amit cselekednie kellett és kell, hanem tévelygő és hibás elgondolásával a természetben is mindig azt akarja megvalósítani, amit ő lát jónak, és így mindig abba a hibába esik, hogy mindent a saját képére és hasonlatosságra akar átteremteni. Így a nőt is a maga természete szerint, a maga elgondolása szerint akarja átalakítani, és ez téveszti őt rneg. Legtöbbnyire ezen múlik a házasságok felbomlása, így következik be az elhidegülés, mert a férfi nem hagyja meg a nőt a maga természete szerinti fejlődésében és törekvésében, hanem ahogyan ő akar, ahogyan az ő rosszabb énje, az ő tévelygő természete alakított ki bizonyos elvet, aszerint akarja a nőt is átalakítani. Ha a nő ellenáll, és nem hagyja magát átalakítani, akkor meghasonlás áll be, s a férfi az ő természetéhez adott előnyöket a saját romlására használja ki, mikor a nőt szenvedteti, mert az a szeretet, ami a lélekben volt, elmúlik, mint a köd, a boldogság megszűnik, és csak a terhes kötelesség marad meg a házasságban. Ez mint rabbilincs fonódik mindkettőnek a lelkére, s ők ezt a bilincset vonszolják magukkal az életen keresztül, ha a kötelességüket teljesíteni akarják.


Ha pedig a kötelességeket lerázzák magukról, akkor mind a kettő hull, süllyed abba a bizonyos fluidi kárhozatba, amely mindkettő lelkét megfertőzi, s megfertőzi az utódok lelkét is; és maguk után zűrzavart, valóságos lehetetlen állapotot hagynak hátra.


Pedig ezekbe az állapotokba vissza kell térniük, s a tévedésükért, a tévelygésükért meg kell lakolniuk, a tévelygéseik következményét fel kell dolgozniuk; és ez a feldolgozás mindenesetre sok fájdalommal és szenvedéssel jár.


Ha az ilyen rosszul végződött házasságban a két egymáshoz tartozó duálfél találkozik, olyan esetben a lélek érzése nem szűnik meg, az együvétartozás hatalmas ereje, vonzása nem foszlik szét, mint ahogyan más, egymáshoz nem tartozó duálfelek között; az megmarad elérhetetlennek látszó vágy alakjában, mert a lélek képzelete kiszínesíti, kiformálja azt a tökéletes beteljesedést, amelyre vágyik.

https://skydrive.live.com/view.aspx?resid=9314E93BA66D4EB1!303&cid=9314e93ba66d4eb1&app=WordPdf

DUÁLTÖRVÉNY II. FEJEZET Összekötő ismeretek

Az érzékiség a szerelmi élet burkolata. - Milyen határig nem bűn az érzékiség? - A szenvedélyek korlátlanságra törekvésének titka. - A fejlődéssel párhuzamosan növekvő gátlások az érzékiséggel szemben. - Az érzékiségből való kiemelkedés útja. - Amit a lélek megismert, az a lelkiismeret törvényévé válik. - A nő alárendeltsége a keleti népeknél. - A szerelmi érzés tisztulása. - Ha a női duálfél alacsonyabb színvonalon van, akkor az a férfira nézve lehúzó hatású; ha magasabban van, akkor a férfi haladása tüneményesen gyors. - Mi az oka egyes nők akarat nélküli önalárendelésének? - Aki már a duálfelével találkozott, annak haladása meggyorsul.


Az emberi lélek a maga egyedülvalóságában, vagyis ameddig messze el van szakítva a maga duálfelétől, mintegy imbolyogva tud csak előrehaladni abban a ködben, amelyet a tájékozatlanság és tudatlanság homálya képez körülötte.


Amíg a lélek a maga emberi életében nincs érintve a szerelmi érzés által, vagyis ameddig a duáltörvény úgyszólván a mélyben pihen, azaz ez a vonzódás még nem emelkedett ki a lélekben a tudattalanság homályából - tehát ameddig a lélek ebben a kérdésben is szóhoz nem juthat - addig tulajdonképpen csak a test vezeti őt életről életre, a test természettörvénye segíti a kibontakozáshoz.


Ezen az állomáson a duálérzésnek - hogy úgy mondjam - még csak a burkolata[2] van meg, és ez a burkolat az, amit érzékiségnek neveznek. Mert a természettörvényben minden érzés le van rögzítve; így a szerelmi érzés is egy ilyen rögzített formát alakított ki magának. Mindenesetre ez még nehézkes, tökéletlen, ormótlan forma.


Hogy egy hasonlattal éljek, ha agyagos talajban a lábatok nyomát otthagyjátok, az a nyom csak nagyjából hasonlít a lábatokhoz, és alig lehet megkülönböztetni egyik ember lábnyomát a másikétól, különösen, ha a nyomok kissé hasonlítanak is egymáshoz nagyságra és alakra nézve. Ilyenkor képtelenek vagytok a sok lábnyom között lépésről lépésre követni és feltalálni azt, akit a lábnyomai alapján kerestek.


Így van ez a szerelmi érzéssel is. A természettörvényben a duálérzésnek ezek a nyomai élnek és ezek a nyomok azok, amelyek az életben kialakulni, fejlődni, tökéletesedni kívánnak. Mert hiszen az életnek az a természete és feladata, hogy mindent tökéletesítsen.


Így a szerelmi érzésnek az érzéki vonzalom, az érzéki összekötöttség és egymásrautaltság az a bizonytalan nyoma, amely a testben életről életre kiütközik, életről életre mintegy tökéletesedik, míg végül a testet öltött szellem ezekben a nyomokban egyszerre csak önmagára emlékezik vissza, önmagára ismer, és ebben az önmagára ismerésben[3] mindig jobban- és jobban feleszmél, és öntudatlanul is kezdi megérezni, hogy tulajdonképpen neki nem az a célja, hogy a tudatában ezeket a tökéletlen nyomokat kövesse. Mert - mint ahogyan a lábnyomot az eső kitölti vízzel - lelki szempontból a testnek ezek a mulandóságra ítélt kívánságai és törekvései ( ti. a testi szerelem) is olyanok, mint a lábnyomok, hogy csak a formát, az üres tartályt jelképezik, amely formához a további megjelenési alak van hozzáköt-ve, az ti., hogy a maghullatás, a magnak újra való kikelése (vagyis magának a formának a kikelése), s ezáltal a formának folyton való tökéletesedése eléressék.[4]


Ez a tökéletesedés annyit jelent, hogy a lélek az állandó finomodással, a testből, a tökéletlenből való kiemelkedéssel ezt a tökéletlent is magával emeli, s mint folyton könnyebben alkalmazkodó ruhát, könnyebben kezelhető eszközt a saját céljainak felhasználására idomítja.


Ezért a következő nemzedéknek egy fokkal - vagy esetleg több fokkal is - szükségképpen jobbnak, fejlettebbnek, tisztábbnak, igazabbnak, világosabb értelműnek és magasabb rendű érzelemvilággal felruházottnak kell lennie. Hiszen maga a fejlődés törvénye hozza magával, hogy a test, amely a léleknek eszköze, burka, a fejlettebb szellemek által magasabb rendűvé fejlesztve, a fejletlenebb lelkeknek mintegy előrelendítő, előrehajtó törvénye legyen, hogy bennük is fejlődésnek induljanak az elmaradt érzésformák, s a fejlődésben visszamaradt, kialakulatlan lélekkomplexumok, hogy ezek is kifejezésre juttathassák azt a lényeget, amely bennük rejlik.


A szerelmi érzés, a duáltörvény annyira belevág a fejlődés folyamatába, hogy az alól az ember - bármilyen magasra emelkedett is már a gondolat- és képzeletvilágában - nem vonhatja ki magát s nem mehet el mellette anélkül, hogy ne gondolkozzék fölötte, és ne kösse le a figyelmét. Tulajdonképpen hatalmas lendítőkereke ez annak a fejlődésnek, amely a szellemnek is megadja a maga megvilágosodásához, az anyagból való kiemelkedéséhez azokat a lökéseket, amelyek nélkül képtelen lenne kiemelkedni.


Tehát az érzékiség a maga idejében, azaz a fejlődés alacsony fokozatán, mint előrelendítő és a fejlődést előmozdító tényező szerepel[5], de a fejlődés magasabb fokozatán már bűn.


Azonban, hogy ez az erőszakos érzés el ne hatalmasodhassék, a Gondviselés mindenkor állított mellé egy bizonyos gátló és fékező tényezőt. Nézzétek meg a vadembereket: a vadembereknél is megvan az ő érzékiségükhöz a maguk fékező törvénye; megvannak megalapozott szokásaik, amelyek egyes fajoknál elvégzik a maguk munkáját azokon a lelkeken, akik még csak abban a fajban képesek elérni a fejlődésük első állomását. Itt is megvannak azok a terhek, azok a hozzákapcsolt nehézségek, azok a lemondások, fájdalmak és szenvedések, amelyek korlátokat képeznek a lélek körül és szabályozzák a test kilengéseit, hogy ez az öntudatlan ösztön szertelenségekben ne élhesse ki magát.


Fokozatról fokozatra folyton magasabbra és magasabbra épülnek ezek a korlátok, s mindig szűkebbre szabják ennek az ösztönnek a mozgási útját és terjeszkedési lehetőségét.


Mert hogyha ezek a korlátok nem volnának, akkor ez a vágy is, mint a beburkolt léleknek minden kielégülni kívánó terjeszkedési ösztöne, mind szélesebb és szélesebb téren kívánna mozogni, sokasodni, és mind jobban és jobban uralma alá hajtani magát az életet.


Tulajdonképpen ez a vágy, ez az ösztön az Istentől származó lebukott szellemiségnek teremteni akarása; az hogy mindenben önmagát akarja feltalálni, mindenben önmagát akarja visszatükröztetni; nem tudja, mi az, és miért cselekszik, csak ezt óhajtja, vágyja, kívánja.


Ez a tendencia nem kizárólag az érzékiségben van meg; így van ez a gyűlölettel, a gőggel, az önzéssel is; ezek mind vak szenvedélyekké és céltalan vágyakká növekedve mind jobban és jobban le akarnák foglalni az életerőt a maguk számára.


Sok ember, aki megszokta a hazugságot, minden cél nélkül hazudik. Miért teszi ezt? Azért, mert a lelkében felhalmozódott hatnivágyás nem éri be azzal, ami igaz, hanem a képzeletében teremt olyan dolgokat, amelyekkel más embereket hatása alá akar vonni.


Tehát a lélek minden részében megtalálható ez a szertelenség, nem csupán az érzékiség tekintetében.


S amikor a lélek az ő megtéretlen s önmagára még nem ismerő állapotában ennek a tendenciának az ismerete nélkül cselekszik és hajszol dolgokat, amelyekről még nem tudja, hogy miért vannak, hova vezetnek, s mindig többet és többet, mindig messzebb és messzebb ható eredményt akar elérni: ez egy bizonyos fokon túl, azaz a korláton túl pusztulást hoz reá.


Azok a jótékony hatású korlátok a természettörvényben azokat az utakat mutatják meg s azokat a lehetőségeket szabályozzák, amelyek között az élet erői előrejuthatnak, érvényesülhetnek, fejlődhetnek: mert a korlátokon belül a lélek fejlődik, tisztul, javul, a korlátokon túl pedig a megsemmisülés vár reá, illetőleg azokra az erőkre, amelyeket a Lélek abban a bizonyos gondolatban és tendenciában összpontosít és felhasznál. S mivelhogy ezek az erők megsemmisülnek, így a lélek megszegényedik, és mind kevesebb és kevesebb mozgási lehetőség nyílik számára: elerőtlenedik és a halálnak bizonyos megmerevedési állapotába hanyatlik vissza.


Íme tehát a lélek nem fejezheti ki magát sem az emberi világban, azaz a fizikai síkon, sem a saját világában a szertelenségekig, hanem csupán a korlátokon belül. A korlátokon túl a megsemmisülés, a halál vár reá.


A fejletlen lelkek csoportja, amely ezeken a korlátokon belül halad, szenved ezektől a vágyaktól, ezektől a tudatalatti nyomásoktól, hatni akarásoktól, terjeszkedési vágyaktól, és kifejezési módok után kutatva jut el a testöltés törvényébe. Mert ki kell magát fejeznie, ki kell magát élnie, hatásokat kell tapasztalnia, hogy ezekből a hatásokból láthassa meg, hova vezetnek azok az indulatok, amelyeket magában hordoz.


Mivel pedig a szellemvilágban az ilyen alantas lelkek számára az erők nagyon szegényesen vannak kiosztva, tehát nincs meg számukra a lehetőség, hogy kifejezhessék magukat, azért ezek az erők, kifejezési formát keresve a fizikai világ felé nyomulnak előre; s amikor ezeket a formákat a rokonszenv szerint megtalálják, akkor a korlátok valamennyire kibővülnek körülöttük, és ők fokozatukhoz képest úgyszólván mennyországi állapotot élveznek, mert óriási nyomástól szabadulnak meg azáltal, hogy kifejezésre juttathatják a bensőjükben forrongó öntudatlan erőket, vágyakat, ösztönöket, és a fizikai síkon teremthetnek velük bizonyos alakulatokat és állapotokat.


Ezzel azonban még nincs vége a szenvedéseknek, mert hamarosan bekövetkezik az, hogy a benső lelki érzéseik megütköznek az általuk létrehozott eredményekkel. Amikor aztán az érzéseik fellázadnak az eredmények ellen - mert hiszen érzik, hogy tökéletlen létükre szenvedést okozó, tökéletlen eredményeket hoztak létre - akkor kénytelenek önmagukból valami jobbat, a megismerésüknek megfelelő legközelebbi igazabbat kialakítani, s abban is dolgozni, abban is fáradni. S míg a jobbért, az igazabbért fáradnak és szenvednek, addig a maguk erőiből, a rossz, a céltalan, a hiába való törekvésekből nagy rész felég, megsemmisül.


Mikor azután egy-egy ilyen turnust elvégeztek, akkor lényegesen megjavulva és megtisztulva állanak meg egy újabb fejlődési állomáson, és visszatekintve arra, ahonnan elindultak, bizonyos boldogságot, örömöt éreznek, hogy a testi szenvedéseken és fáradságokon keresztül megszabadulhattak a lelki gyötrődésektől.


Valóban sokat kell szenvednie az embernek, ameddig a szellemi én világos látással beletekinthet az ő alsóbbrendű természetébe, és meg tudja bírálni a maga igazságával, hogy mennyiben volt helyes vagy helytelen az életében véghezvitt cselekedete, törekvése, vágya, kívánsága. Hosszú az út, míg a lélek eljut idáig.


Amikor már a lélek sokat ütközött, és sok sötétség és homály levált róla, és belátja azokat a nagy hibákat és tévedéseket, amelyek őt az életen végigkísérték, és a szenvedések mint eredmények ott állanak előtte a tapasztalatokban felsorakozva, akkor fokról fokra felébred benne a vágy a rossz tapasztalat nélkül való tanulás és ismeretszerzés után.


Mikor idáig eljutott, akkor már az a féktelen természet, amely benne addig tombolt, nagyjában le van csillapodva, és a léleknek az a felfelé törekvő vágya, amely az Istent keresi,


a tökéletességet, az igazságot óhajtja, kibontakozik, azaz akkor már van hite.


Addig is volt ugyan valamelyes hite, de ez a hite még a testből indult ki, a test felé vezette a tekintetét, és a testben találta meg annak magyarázatát, mert hiszen a vágyai idáig csak testiek voltak. De amikor az egyéni lélek - amit ti szellemnek neveztek - felébredt, ez már abban a világban keres, ahol eszményibb, magasabb rendű elgondolások vannak, amelyek belevilágítanak a test életének homályosságába. S mivel látja, hogy innen semmi válasz nem jön, azért egy magasabb rendű világgal, a láthatatlan világgal keresi a kapcsolatot.


Ebben a korszakban már kérdések nyomulnak eléje, amelyekre a lélek magyarázatot vár; s bár ebben az állapotban a fogalmak a sok kínos tapasztalatból kifolyólag rendkívül szigorúak[6] és korlátozottak, a lélek mégis, ha nagy és keserves megerőltetések árán is, de mindenképpen felfelé akar jutni.


Mikor a lélek ilyen nagy megerőltetésekkel küzd a test vágyai és törekvései ellen, akkor tulajdonképpen az éterikus testét gyötri[7], mivel a lélek, a maga fejetlenségében és bukottságában benne hagyta azokat a nyomokat, amelyekben élt, amikor még az ő erői körülötte mint teremteni, hatni, hatalomra törni akaró tényezők működtek.


Ti. a lélek abban az időben törvénytelenségeiből eredő félelmeit, rettegéseit stb., stb. mint nyomokat benne hagyta az éteri testben. Mert az éterikus test is fejlődik, s így a lélek tapasztalatai és észleletei az idegszférában is jobban-jobban kifejezésre jutnak, az idegek érzékenyebbekké válnak, és a lélek hatásai a testben is mind jobban és jobban megfelelnek azokra a szertelenségekre, amelyekre a lélek az élete folyamán ragadtatja magát. Ezek a lélek erőiben még mindig kifejezésre jutott bukottsági tendenciák visszahatásai.


A lélekre nézve hovatovább a testesülésben őt körülvevő erők képezik azokat a határokat, amelyek gátat vetnek azoknak a lelki vágyaknak és akarásoknak, amelyek még mindig megvannak, de körül vannak határolva a lehetőségek által.


Mert hiszen a fejlődés folyamán sorsok alakulnak ki az egyes lelkek körül, amely sorsokból nem menekülhetnek ki, nem szabadulhatnak el. Ezek a sorsok azok a mellettük, körülöttük, felettük képződő törvények, amelyek a lélek fejlettségének arányában betöltésre várnak.


Mert ha a lélek valamit jónak ismer meg, ez a megismerés még nem jelenti azt, hogy most már annak birtokába is jutott, vagy ha valamit rossznak ismer meg, attól máris függetlenítheti magát. Nem; amit jónak ismer meg, azt minden erejével követnie kell, mert az ő benső lényegtörvénye hajtja őt a felé a jó felé; amit pedig rossznak ismer meg, azt minden erejével kerülnie kell, mert nem követheti büntetlenül, éppen azért, mert megismerte.


Tehát a bűn tulajdonképpen annál a pontnál kezdődik, amit a lélek már megismert, mert amit megismert, az a lelkiismeret törvényévé válik.


Ez a lelkiismeret mind jobban és jobban törekszik fölfelé és igyekszik maga mögött elhagyni a homályosat, a sötétet; törekszik fölfelé, a maga világába, a világosság felé; mert a lelkiismeret az a szellemi világosság, amelyben az Isten képe abban a mértékben tükröződik vissza, amely mértékben a szellem tisztasága és a lélek fejlettsége az isteni jót, az isteni igazat felfogni képes.


Mivel a lélek nem lenne képes a fejlődés során minden oldalról jövő ütközéseket elszenvedni s az ebből következő csiszolódást önmagán elviselni, ennélfogva a léleknek mindig csak egy-két oldala marad nyitva, hogy ezeken a részeken ütközéseket szenvedve, a szellem szemmel tarthassa a lélek hibás természetét.


Ahol ütközéseket szenved, ott érzékenyebbé lesz, mert az ütközés fáj.


A lélek többi része pedig beburkolva pihen, a tudat nem világítja azokat át, mivel a Gondviselés, a sorsokat vezető Kéz úgy intézi minden egyesnek az útját, hogy amely oldalon ütközéseket szenved, azon a részen a kibontakozás útja megvilágosodjék előtte, és a szellem egész figyelmével oda forduljon.


Így vannak fejlődő szellemek, akik életek sorozatán keresztül a hitben igyekeznek magukat kiképezni; viszont vannak, akiknek az élet gyakorlati oldalán vagyis az anyagi munkálkodás mezején bizonyos tapasztalatokat szerezniük, az erejüket, a képességeiket ebben kicsiszolniuk; azután vannak, akiknek a szeretetben kell próbákat és ütközéseket szenvedniük, mert ezen a téren vannak elmaradva; vannak továbbá olyanok, akiknek az igazságot kell megtanulniuk; és vannak, akiknek a duálérzésben kell előbbre haladniuk.


Hogyha megfigyelitek az emberek világában a fejlődés menetét, látni fogjátok, hogy nagyon sok emberléleknek a munkálkodásban kell előrehaladást felmutatnia, mert ebben az ember általában hátra van maradva; rest dolgozni, nem akarja ennek a mulandó világnak az előrehaladását szolgálni, mert annyira ki van benne fejlődve az önzés, hogy önmagából semmit sem akar odaadni a köznek, ellenben a köztől akar mindent a maga számára elvenni, ami csak az ő érdekeit szolgálhatja; tehát az értelmét ebben az irányban fejleszti ki felettébb.


Az önzés az emberek óriási tömegét foglalja el. Pedig ameddig az ember a lelkét ebből a tévedésből, ebből a hibájából ki tudja tisztítani, addig sok és hosszú fáradságon, szenvedésen és csalódáson kell keresztülmennie.


Ezért van az, hogy az emberek túlnyomó többsége szükségképpen anyagi munkával, testi munkával van elfoglalva, mert meg kell tanulnia, hogy az ember a magáéból adjon a köznek; mert a munka egyetemes világtörvény.


Hiszen ha a munka nem kötné le az ember erőit, akkor gőgje folytán még nagyobb szertelenségeket hozna ki magából, mert a gőg minden bűnnek a csírája; ez az, amelytől az emberlélek felfuvalkodik, magát nagynak, hatalmasnak, istennek képzeli, s uralkodni akar mindenkin és mindenen.


Mivel pedig a gőgnek minduntalan ütközéseket kell szenvednie az emberben, ennélfogva hogyha a vágyai terjeszkedhetnek szabadon és nem élhetik ki magukat, akkor befelé fejtik ki azt a pusztító hatást, amely megteremti a gyűlöletet az emberlélekben. A gyűlölet aztán harag és indulat formájában úgyszólván vegyi folyamatot idéz elő a lélekben, amellyel legelőször önmagát égeti fel, azután pedig abból kifolyólag a gyűlölet hatásaiban igyekszik magát kiélni: másoknak szenvedést okozni, kegyetlenkedni, másokat az élet lehetőségétől megfosztani; egyszóval a leggonoszabb lehetőségeket megteremteni, hogy ő maga maradjon a győztes, és élvezhesse a kielégülést.


Nem tapasztaltátok-e, hogy ha az ember gyűlöletében az indulatának szabad folyást enged, és valakinek szenvedést okozott, akkor kielégül a bosszú érzete, és egy időre megnyugszik, mert úgy érzi, hogy maga alá tiporta és meghódította azokat a lehetőségeket, amelyek azelőtt a más ember előnyeit, érdekeit szolgálták!


Ez az érzés is határtalanul akar érvényesülni; mert ahányszor kielégül a bosszú, mindannyiszor még nagyobb erővel terjeszkedik el az emberi lélekben, és mind nagyobb szabadságot akar a maga részére kierőszakolni az életből, míg egyszer a hasonló a hasonlóval összetalálkozva, egy hatalmas robbanásban, egy hatalmas elégésben összecsap, és mind a kettőt megsemmisíti ez a láng, ti. letaszítja a fizikai élet lehetőségeiből a halálba.


Hányszor kell a gőgös és gyűlölködő léleknek meghalnia, hányszor kell maga felett éreznie annak a törvénynek hatását, amelyet megsértett!


Hányszor kell a telhetetlen, önző embernek szegénységben és nyomorúságban sínylődnie, ameddig megtanulja a lemondást!


Hányszor kell a hazug és hiú léleknek a hízelgők, a csalók részéről megcsalattatást és csalódást szenvednie, ameddig az igazságot éhezve és szomjúhozva bele tud illeszkedni abba a törvénybe, amely a feltétlen igazságot szolgálja!


Hányszor kell az érzéki, kicsapongó embernek megcsalattatást, kijátszást és mellőztetést szenvednie, ameddig hűségre és szeretetre vágyódó lelke meg tud nyugodni a legkisebb lehetőségnél is, a legszegényebb ajándéknál is, amit az élet neki nyújthat!


Azután meg ott van a testiség: mennyi betegséget, mennyi gyötrelmet kell végigszenvedniük azoknak, akik a testben találják meg minden boldogságukat, akik a test előnyeit, a test hiúságát, a test mindennemű túlkapásait, a mértéktelenséget, a tobzódást, a pazarlást, a könnyelműséget szolgálják az életükkel! Mennyit kell a testnek szenvednie ruhátlanul, éhezve, szomjúhozva, nyomorogva, betegségekben sínylődve, ameddig az ember megtanulja, hogy nem a test kielégülése a fontos, hanem a lélek nemesebb és tisztább vágyainak létlehetőségeit kell az életben megkeresnie!


És mennyit kell azoknak csalódniuk a hitben, akik a bálványokban, az anyagiakban keresik az igazságot, akik a formákban és bizonyos eljárásokban akarják az üdvösségüket megtalálni!


Ezek mind-mind a bukottságból eredő hibák, félreértések, tévedések, amelyekből a léleknek meg kell tisztulnia, hogy a szellem a maga igazi hazájában élhessen, megszabadulva mindazoktól a terhektől, amelyek őt a szenvedések világához kötötték.


A haladás nehéz útján láttok azonban embereket, akik már nem túlságosan önzők, vagy láttok olyanokat, akik az igazságosságnak már bizonyos fokára eljutottak; vagy akik nem fösvények, nem irigykedők, de még ott van a lelkükben a hiúság, a gőg, s ott van a harag meg a gyűlölet is; ha pedig a harag és a gyűlölet még ott van, akkor a szeretet még nem lehet olyan magas fokú, hogy a lélek beleolvadjon egy érzésbe, s az önmaga érdekeiről megfeledkezve és minden gondolatát teljesen elvonatkoztatva annyira tudjon valakit szeretni, hogy abban az érzésben teljesen felolvadjon.


Tehát itt még egy bizonyos réteget le kell bontani a lélekről, és ez a réteg az a testiség, az az érzékiség, ami még a testhez, a test érdekeihez köti őt, és ha ennek az érzékiségnek módjában áll magát kifejeznie - a rendelkezésére adott test olyan alkatú és olyan életerőtömegeket hord magában, hogy ezeket erre a célra felhasználhatja - akkor a lélek ezeket az erőket minden igyekezetével az érzéki tendenciának kielégítésére használja fel.


És mivel ilyen esetben a test egyoldalúan túlságosan kihasználtatik, ennélfogva a szertelenségekre való hajlamok kielégítése folytán különböző betegségek, idegzavarok stb. állanak elő, és így ezen az oldalon szenvedés következik reá. S mivel ezen az oldalon többet szenved, mint más oldalán, ennélfogva a lélekben bizonyos gyűlöletérzés alakul ki a másik nem iránt; mert - amint ő hiszi - az a másik nemű lény ébresztette fel benne a bűnre vivő hajlamokat, tehát helytelen felfogásában nem magában keresi a hibát, hanem a másik nemű emberben, és elkezdi azt gyűlölni.


Ez az állapot látható sok népnél, ahol a nő elnyomatásban és alárendeltségben élt, s ennek mintegy következményeképp a férfi most szenvedi el azokat az ütközéseket, amelyek a lélekben csupán azt szolgálják, hogy elidegenítsék a másik nemű embertől, és így gátat emeljenek a léleknek a féktelenség elé.


Tehát amikor ez az állapot elérkezik, akkor ez a rész a lélekben lezáródik, és a Gondviselés más oldalról nyitja meg a lélek fejlődésének folyamatát; s akkor - mondjuk - talán a gőg, talán a gyűlölködés oldalán - mivel ez a kettő egymáshoz van kötve, mivel egyik a másikba ereszti a gyökerét - kezdi meg a lecsiszolás munkáját.


Tehát a férfi most más oldalról van elfoglalva, és kevésbé érzéki, mert ez a rész lezáródott a lelkében.


Ez azonban nem jelenti azt, hogy a férfi, mivel kevésbé érzéki, talán ezen a ponton fejlettebb, hanem más oldalról való benyomások foglalják le, más érzések, más gondolatok és törekvések foglalkoztatják. Tehát a léleknek az érzéki oldala csak le van takarva, de testöltés esetén ennek a nyoma mindenesetre megmutatkozik. A szellemvilágban azonban ez a része érintetlenül pihen, a tudat nem foglalkozik vele, mert más oldalról van elfoglalva, s erről az oldalról nem kell szenvednie.


Ez az érzés a testöltésbe kerülve is lefedve marad egy jó ideig; mint gyermek a másik nemű gyermekeket lenézi, kerüli és sok esetben gyűlöli; azonban amikor elérkezik a pubertás ideje, akkor akaratlanul is megnyílik a léleknek az a része, amely szóhoz kíván jutni, mert a kifejező eszköz: a test, a forma rendelkezésére áll. Mivel azonban a lélekben már megvannak a gátló függönyök, azért az ifjú tartózkodóan viselkedik a másik neművel szemben, és ebben az életében már egészen más magatartást tanúsít, mint az előzőben: nem keresi a nők társaságát.


Azonban a természetes ösztön mindjobban érezteti a hatalmát, s bár lenézi a nőket és tartózkodik tőlük, mert érthetetlen félelemmel van eltelve, és küszködik magával, de az ösztön hatására mégis kénytelen a lélek ezzel a kérdéssel foglalkozni, miközben egyszer csak öntudatlanul és akaratlanul is megszületik benne az első vonzalom. És bír a testen keresztül nézi a dolgokat, amelyekkel őt végzete szembeállította, tehát a másik neműnek a testi megjelenése kívánatos előtte - mivel az ösztön ott él a lelkében - mégis a lélek a már eddig megszerzett óvatosságból keresgélni kezd, hogy azok közül, akik felé az érzései vonják, a legérdemesebbet válassza ki, úgy hogy most már elsősorban nem a testet, a külsőt tekinti, hanem a lélek tulajdonságait, a lélek tetszetős oldalát is kezdi felismerni. Így az a kényszer, amely a testen keresztül jelentkezik, mégis a lelki vonzódást, a szerelmi érzést hozza létre; de mivel most már fél és retteg a következményektől, tehát a felsőbb törvények jóváhagyását, szentesítését keresi, és házasságra lép.


Ilyen esetekben, amikor a lélek még csetlik-botlik, és még nem tud önmaga felett sem határozni, legtöbbször egy haladottabb női szellem mellé kapcsolja őt a Gondviselés. S bár a gőg, a hiúság és gyűlölet a női nem iránt féktelenségekre ragadja, úgy hogy megalázza, meggyötri, lenézi, alacsonyabb rendű valakinek láttatja vele a nőt, mint önmagát, mégis jólesik neki, és a lelke megelégedéssel fogadja a szeretetnek és a vonzódásnak azokat az apróbb-nagyobb jeleit, amelyekben a nő részéről az élete folyamán részesül.


Ez a magasabb rendű szeretet: a hűség, az igazság, a becsületesség mintegy törvényszerű, mintegy szükséges valami jelenik meg előtte, amit a lelke megkövetel, és a gőgje meg is kívánja, hogy ez így legyen; azaz ekkor még nincsen a lelkében hála, nincsen öröm ezek felett az ajándékok felett, mert mindezeket úgy tekinti, mint amik neki jogosan kijárnak.


Csak akkor ébred fel, és jön tudatára a hiányérzetnek, hogy mit veszített, amikor a végzet, a halál megfosztja azoktól, amiket már magáénak hitt és mint törvényes részesedést megkövetelt az élettől. Csak akkor ébred a lélek annak tudatára, hogy hiszen érdemtelenül kapta mindazt, amiben része volt. S akkor önmagába tekintve belátja, hogy helytelenül, igazságtalanul cselekedett, s akkor a haladottabb női szellemtől megfosztott állapotában ismeri el, hogy az betöltötte a lelkében a hiányokat, s hogy annak szeretetében, amiben az őt részesítette, a lelke megizmosodott és megerősödött.


Amikor a következő életében, vagy még ugyanabban az életében mindezekről le kell mondania, önmagában is forrongó elégületlenséggel állapítja meg a sors igazságtalanságát, amikor ugyanezeket az érzéseket, amelyekben része volt, egy másik, egy alacsonyabb lelkű nővel való kapcsolatában keresi, és nem találja meg.


Ezekben az ütközésekben, fájdalmakban és sorozatos csalódásokban a lelke mind jobban és jobban kitermeli önmagából azt az álmot, amelyet mint ideált keres. Ezt az ideált mindazok nélkül a hibák és fogyatékosságok nélkül kívánja látni, amelyek az ő lelkében még benne vannak, és olyan finom és puha fátylakkal, fluidokkal aggatja tele ezt az eszményképet, azaz olyan tulajdonságokkal ruházza fel, amilyen tulajdonságokat az ő gőgös lelke megkíván; s ha az az élő valaki, akivel a sorsa összehozza, a mozdulataiban, a gondolkozásában, az érzéseinek kifejezésében, a hanghordozásában, a testi alakjában, vagy az életben való magatartásában csak valami csekély mértékben is megközelíti azt az ideált, akkor minden vágyával, minden érzésével hozzátapad ehhez az élő eszményképhez, és mélyebb érzéseivel szeretni kezdi, mert úgy érzi, hogy azokat a hiányokat, amelyek a lelkében vannak, csak ez töltheti ki.


Mikor azonban ezek a lelkek - mondjuk a házasság által - az életben közelebb jutnak egymáshoz, és akkor kiderül, hogy az élő a megalkotott ideáltól nagyon is különbözik, akkor bekövetkezik a kiábrándulás; s éppen amikor ennek a vonzalomnak szeretetté, megértéssé, lelki barátsággá kellene átváltoznia, akkor következik be a katasztrófa, az elhidegülés, az egymástól való elidegenedés.


Azért sokszor, hogy ez be ne következzék, a természettörvény gondoskodik róla, hogy a testükből való test, a vérükből való vér áthidalja a két lélek között támadt nagy űrt, és így az a gyermek, akiben egy másik lélek ölt testet, egybe-fonja, kiegészíti és kiegyenlíti azokat a lelki ürességeket, amelyekbe az ellentét a széthullás elemeit elhinthetné.


Azután a test erői hanyatlanak, a fáradtság érzete úrrá lesz a testen; a lélek szertelenségei is beljebb húzódnak, a maghullatás befejeződik, és a test készül az enyészet karjaiba dőlni.


Ilyenkor, hogyha a lélek a virágzás és gyümölcsözés időszakában nem tudott a maga számára annyit szerezni, hogy az élettel, a sorssal, az Isten törvényével kibékülve tovább is melegséggel és kedélyességgel tudna megnyugodni, akkor morózussá, elégedetlenné, gyűlölködővé válik; az élettel meghasonulva mintegy elszakítja a kapcsolatot minden széptől, jótól és igaztól, s önzővé lesz, ha addig nem is volt az; olyanná válik, mint a megszedett szőlőtő és a lombja vesztett fa.


De hogyha azokért az ajándékokért, amelyeket Isten a testi élettel adott neki: a nőért, a gyermekért hálás tud lenni, s a hitet, az igazságot, az élet szépségeinek megismerését, szóval az értékeket önmagában felgyűjti, akkor örül unokáinak körében, s gazdagon tér meg a szellemvilágba, és ezeket a kellemes emlékeket viszi magával, amikor az átváltozás törvénye koporsóba fekteti a testét. A lelke ezeken az emlékeken továbbtáplálkozik a szellemvilágban; és mint ahogyan az ember a tápláló étel ízét továbbra is a szájában érzi, úgy ő is minden jót és igazat megtart magának a szellemvilágban.


Egy-egy ilyen életnek tulajdonképpen ez is az eredménye a szellem számára: táplálására adatott neki, mert mindent, ami a lelkét felerősítheti, megtalált az életben, és most a szellemvilágban pihen, erősödik, fejlődik, épül, mint ahogyan a mag a földben megduzzad az alatt az idő alatt, ameddig a pihenése tart.


Mindezek után pedig újra testet öltve minden szépet és jót - amit ti. annak ismert meg - a lelkében előretol az igaz jó felé, hogy azokat a testöltésben minél hamarább kifejlesztve és megsokszorozva lássa viszont, és az újabb tapasztalatokból okulva még előbbre jusson a megismerésben, a bölcsességben és a szeretetben.


Mindezeket összevéve, amiket az ember a családi életében a nővel való kapcsolatában mint kellemes, boldogító, örömteljes hatást magában megőrzött s a gyermekeiben való kielégített reménységével kiegészített, a lélek mind-mind egybe dolgozza fel, és az ő férfi természetébe - mint valami virágot a ruhájára díszül - beleilleszti, és azokban az időkben, amikor újra találkozik a másik nemű emberrel, már nem nézi a leányokat gyűlölettel és lenézéssel, hanem azoknak az érzése, gondolatvilága, felfogása iránt kezd érdeklődni, mert bennük is a másik lelket, a megbecsülendő tulajdonságokkal bíró embert látja, és öntudatlanul is az ő lényének kiegészítő részét sejti.


Ekkor a szerelem már sokkal gazdagabb színekben és kifejezési formákban; az ifjúság mint egy magasabb, nemesebb vágyakkal telt tavasz nyílik ki a szívében, a lelkében, mert ő maga az, aki érez, ő maga az, aki ebben az ún. íllúzió-világban ringatja a lelkét, mert egy nagyobb, tisztább, magasabb rendű beteljesedésre vár. Szerelme, a lélek virágzása színpompás, illatos virággá fejlődve egyéniségének sokkal magasabb rendű értékét mutatja fel, mint fejlődésének és életének eddigi folyamán.


Azután ismét eljő a virágzás idejében az álmok, a vágyak megvalósulása, de most már a lelkében egy magasabb rendű életfolyamat indul meg, magasabb rendű hivatással képződnek a sejtek, mivel a lélek a maga arculatát a hevülésének, virágzásának idejében nyomta reájuk.


S hogyha a végzete, a sorsa ismét egy megértő - bár talán hibákkal és fogyatkozásokkal, de nemes és jó törekvésekkel áthatott - lélekkel kapcsolja össze: ismét leélhet egy életet, s ez az élet még szebb emlékekkel gazdagítja a lelkét. Mert most már nem azon a rideg szemüvegen keresztül nézi azokat az életeseményeket, amelyek egy régebbi életében még talán haragra és gyűlöletre indították volna, hanem a szeretet, a megértés szemüvegén, a maga illuziószemüvegén keresztül, mert már jobbá, tisztábbá, békésebbé lett, mivel már nagyobb boldogságot biztosító erőkkel rendelkezik.


És hogyha ő is hűséggel, szeretettel az érzékiség kísértéseivel szemben pedig önmegtagadással állja meg azokat a próbákat, amelyeket az égi kezek most már fokozatosan megengednek,[8] hogy az ő számára is ott álljanak - hogy a lelkének szertelenségei a szellemi törvények korlátai között megsemmisüljenek, vagy átalakuljanak - akkor megváltozik körülötte a világ, s mindent más szemmel lát, mint azelőtt.


Most jönnek azonban a megpróbáltatások.


Ha a szellem ezeket az életeket leélte, és az ő szellemi másik fele (duálja) még messze el van tőle maradva - ha a férfi a haladottabb, és a női fele van alacsonyabb fokú állapotban, akkor, sajnos, a férfi lelki vágyai, lelki törekvései lefelé vonzatnak, mert önkéntelenül is keresi azokat a lehetőségeket, amelyekben a duálfelével vonatkozásba juthat. Ez olyan lelki ösztön, amelynek senki sem tud ellenállni.


Sajnos, ekkor ott áll a férfi előtt a megpróbáltatás, mert az ő magasabb, tisztultabb énjében már a szerelmi érzés is megszínesedve, ragyogva él, és az ő másik fele erősen vonzza ezeket az érzéseket.


Mivel azonban a duálfelek a legnagyobb részben vagy a gőgtől vagy a hűtlenségtől indíttatva szenvedték el a szakadást, így ennek a két alapbűnnek az ütközésein keresztül igen-igen nehezen találnak egymásra, mert ez csak a megtérés és javulás útján lehetséges.


Ha tehát a női szellem alacsonyabb rendű, és a duál-törvényben még nem nagyon haladott előre, akkor a férfinak igen sok csalódást kell szenvednie és sok fájdalmat elviselnie, ameddig az ő női felét fel tudja emelni magához.


Ha pedig a női fél annyira el van esve, hogy nem is képes az ő férfi felét vonzani, akkor a férfinak ezt a lelki részét sok ideig bezárva tartják az ő fejlődésében, hogy ne zavarja a többi lelki oldalak csiszolásának munkáját. Ezekből nagyon sokszor szerzetesek lesznek, vagy olyanok, akik sokat és nagyot tudnak tenni az emberiségért az önmaguk feláldozásával, mégpedig legtöbbnyire magános életet élve.


Ez alatt az elmaradott női fél sokat szenved, sokat nyomorog, míg a Gondviselés angyalai fel nem ébresztik lelkében azt az érzést, hogy keresse-kutassa a lehetőséget, hogy a nála magasabb rendű férfiszellemet, az ő másik felét elérhesse.


Ezekből lesznek a különböző testöltésekben azok a nők, akik az ő lelki érzéseikben ösztönileg kifejlesztik magukban az erre való felkészültséget, akik úgyszólván rabszolgáik lesznek a férjeiknek, kedveseiknek, fiaiknak; akik nem keresik, hogy igazságos-e vagy igazságtalan az a bánásmód, amiben részesülnek: Ők mindenen keresztül szeretnek és hozzásimulnak, igyekeznek a férfihoz még akkor is, ha az a legdurvább és legigazságtalanabb módon bánik velük.


Nem is tehetnek másként. Ezektől meg van vonva az a lehetőség, hogy az igazságtalansággal szemben a maguk urai legyenek, s hogy tudatára jussanak a méltatlanságnak, amelytől szenvednek. A lélek kénytelen ezt így fogadni el és így dolgozni fel, hogy ilyen nagy megalázottságban, ilyen nagy elvetettségben emelkedjék fel oda, ahol az ő duálfele van.


Ezek azok a nők, akiknek minden jól van úgy, ahogy van.


És a földi emberek, akik emberi igazság szerint szoktak ítélni, megütköznek rajta, s azt mondják: "Hogy lehet ilyen nagyon jó és becsületes lelket ennyire gyötörni!"


És ennek a szegény női léleknek meg csak fellebbezni sem áll módjában az ő igazságosnak látszó ügyében, mert senki sem ugorhatja át a saját törvényét.


Azonban sokkal gyorsabb, úgyszólván álomszerű a férfinak a haladása, hogyha az ő másik fele, a női fele magasabb fokozaton áll, mint ő. Annak a férfinak nyíltabb az értelme, világosabb az ítélőképessége, fejlettebbek a lelki törekvései, és minden esése, minden méltatlansága ellenére is sokkal könnyebb a felemelkedése, mint hogyha az a női fele alacsonyabb fokozaton van.


Ezért mondom én sokszor, hogy sokkal boldogabb az az ember, aki az ő duálfelével már találkozott, mert gyorsabb a haladása. Mert bár ütközéseket, nagy lelki gyötrelmeket szenved, de mégis akarva nem akarva fejlődni kényszerül, mert mint valami tüzes ostorral hajtja őt az az ismeretlen érzés, az az ismeretlen hatalom, amelynek nem tudja az eredetét, a forrását, mert az rajta kívül álló erő, amelynek képtelen ellenállni, bárha a lelkében másként gondolkozik, és ő maga egészen másként irányítaná a fejlődését.


De ha az ő női fele magasabb, és az ismeri őt, és dolgozik érte, akkor szűk korlátok közé szorítva, kínos ütközéseket szenvedve, mégis le kell a lelkéről hámlaniuk azoknak a tévelygéseknek és bűnöknek, amelyek őt fogva tartják.



[1] Mert mint ahogyan a gyémántot briliánssá csiszolják, úgy a léleknek is éppen az a felületrésze csiszolódottabb.

[2] Hiszen a léleknek ez a kereső, kutató érzése is mintegy megrögzítődést, mintegy bizonyosságot keres, mert amíg a lélek nem jut el odáig, hogy a szerelmi érzése valahol megpihenhet, addig az ő érzése még csak egy igen-igen kis foszlánya annak a vonzásnak, amellyel a lélek hol ide, hol oda tapad.

[3] Ez az önmagára ismerés persze nem máról holnapra, hanem tapasztalatról tapasztalatra, szenvedésről szenvedésre, örömről örömre következik be.

[4] A természettörvény létrehozta a megjelenési formát: a testet; ennek a formának az életek folyamán bekövetkező tökéletesedése a duálérzés mind teljesebb és teljesebb kifejezését is lehetővé teszi.

[5] L. a zsidóság ótestamentumi korszakát, amikor a törvény még megengedte a többnejűséget és az ágyasokat, holott Krisztus törvénye ezt már bűnnek bélyegzi.

[6] Önmaga büntetése, önként vállalt vezeklés, önsanyargatás, aszkézis

[7] Mivel nem az öntudatlan, anyagi test, hanem a testet éltető éterikus test az, amely a lélek szertelenségekre vivő hajlamait hordozza magában.

[8] Ti. eddik csak az Isten kegyelme tartotta fenn az életének egyensúlyát, mostantól kezdve pedig megszerzett erőinek és képességeinek kipróbálására és edzésére próbák elé állítja őt az isteni Gondviselés.


[1] Mert mint ahogyan a gyémántot briliánssá csiszolják, úgy a léleknek is éppen az a felületrésze csiszolódottabb.

[2] Hiszen a léleknek ez a kereső, kutató érzése is mintegy megrögzítődést, mintegy bizonyosságot keres, mert amíg a lélek nem jut el odáig, hogy a szerelmi érzése valahol megpihenhet, addig az ő érzése még csak egy igen-igen kis foszlánya annak a vonzásnak, amellyel a lélek hol ide, hol oda tapad.

[3] Ez az önmagára ismerés persze nem máról holnapra, hanem tapasztalatról tapasztalatra, szenvedésről szenvedésre, örömről örömre következik be.

[4] A természettörvény létrehozta a megjelenési formát: a testet; ennek a formának az életek folyamán bekövetkező tökéletesedése a duálérzés mind teljesebb és teljesebb kifejezését is lehetővé teszi.

[5] L. a zsidóság ótestamentumi korszakát, amikor a törvény még megengedte a többnejűséget és az ágyasokat, holott Krisztus törvénye ezt már bűnnek bélyegzi.

[6] Önmaga büntetése, önként vállalt vezeklés, önsanyargatás, aszkézis

[7] Mivel nem az öntudatlan, anyagi test, hanem a testet éltető éterikus test az, amely a lélek szertelenségekre vivő hajlamait hordozza magában.

[8] Ti. eddik csak az Isten kegyelme tartotta fenn az életének egyensúlyát, mostantól kezdve pedig megszerzett erőinek és képességeinek kipróbálására és edzésére próbák elé állítja őt az isteni Gondviselés

https://skydrive.live.com/view.aspx?resid=9314E93BA66D4EB1!303&cid=9314e93ba66d4eb1&app=WordPdf

Duáltörvény Bevezetés

A "NÉVTELEN SZELLEM" KINYILATKOZTATÁSAI ESZTER MÉDIUM ÚTJÁN




Az ember egész életét, mégpedig nemcsak a földi, hanem az örök életét is determináló két legfőbb kapcsolat: az Istennel és a saját lelki másával való összeköttetése.


Első pillanatra talán különösnek tűnhetik fel ennek a két viszonylatnak fontosság tekintetében közvetlenül egymás mellé állítása, de ha a dolog lényegébe mélyebben beletekintünk, ki fog tűnni, hogy csakugyan ezen a két szálon függ az emberlélek a bűnök sötét tengere fölött s egyformán szükséges, hogy mind a két szálba minden erejével belekapaszkodjék, ha meg akar menekülni az elmerüléstől: a kárhozattól.


Vizsgáljuk meg tehát ezt a kérdést közelebbről.


A "Szellem, erő, anyag" az ősbukás tárgyalásánál megállapítja, hogy a két fő bűn, amely a szellemet a mennyei tisztaság állapotából, tehát a Mennyből eltávolította: a gőg és az érzékiség. A gőg az Atyától szakította el, az érzékiség pedig a lelki másától távolította el. Ebből természetszerűen következik, hogy mennyei Atyjához csak akkor térhet vissza, ha megtisztult a gőgtől, lelke másával pedig csak akkor olvadhat össze, ha megtisztult az érzékiségtől.


A gőgtől való megtisztulás útja a szenvedések és megaláztatások rengetegén vezet keresztül, s akkor ér véget, amikor a szellem már minden gátlás nélkül felhasználható az Atya akaratának végrehajtására, tehát akkor, amikor már annyira szereti Atyját, hogy Iránta való szeretetből és hűségből mindent képes elviselni anélkül, hogy tudná, miért érik őt a csapások és szenvedések, szóval amikor már megérett az áldozathozatalra.


De milyen végtelen hosszú az út idáig! Ameddig a lélek még éretlen - tehát ameddig még benne az Istentől elválasztó fő bűn: a gőg, erős - addig minden legkisebb vélt, vagy valódi sérelemre üt-vág maga körül, s ezzel csak továbbhalmozza az élete útján szenvedést termő okokat. A folyton fokozódó szenvedések őrlő munkája azután lassanként annyira megpuhítja a szellemét beburkoló vastag rétegét, hogy azon az Isten kegyelmének első sugara behatolhat, vagyis a megtérés misztikus csodája bekövetkezik.


A szellem szeme ekkor megnyílik, s egészen másvalakivé válik, mint aki azelőtt volt: "újjászületik Krisztusban", az-az megszületik Isten kegyelmének csodavilágában, amelyben bár addig is benne élt, de süket és vak, sőt halott volt annak csodáival szemben. Most már fogékony Isten kegyelmének megnyilatkozásaival szemben, s minél többet tapasztal belőlük, annál fogékonyabbá válik irántuk, s ezzel párhuzamosan annál inkább elárasztja a lelkét a teremtő Atya iránti hála és odaadás érzése. Végre felismeri, hogy minden, ami létének keretét képezi, sőt maga a lét is Isten kimondhatatlan szeretetének folyománya, s akkor szeretné egészen átadni magát ennek a végtelen szeretetnek, s lélekben így kiált fel: "Atyám, mit adhatok én Neked a te végtelen jóságodért? Hiszen nekem semmim sincs, amit nem Te adtál volna! Az életemet is Te adtad: fogadd ezt el tőlem s tégy vele, amit akarsz; Te rendelkezzél egészen felettem!"


Mikor a szellem Isten végtelenségének és a saját semmiségének felismerésében idáig jutott, akkor ezt a tudását tettekben is meg kell pecsételnie. Ekkor leküldi őt az Atya egy áldozatos életbe, amelyben éretlen lelkektől eredő gyötrelmek közepette, a szenvedések tüzében, vagy a szentnek tartott Igazságért az életének feláldozásával kell bizonyságot tennie arról, hogy igenis Istent szereti mindenekfelett, jobban, mint a saját életét, mert nem zúgolódik, nem lázadozik, nem vádol, pedig tudja, hogy ártatlanul szenved; de ha Isten ezt kívánja tőle, legyen meg az ő szent akarata. Az az ő múltban tett önmaga felajánlása ebben az ő próbaéletében úgy hat, mint egy poszthipnotikus szuggesztió, amelynek hatóereje ebben a próbaéletben teljesedik ki.


Ekkor gyógyult ki a lélek a gőgből; ekkor nyerte vissza a tényleges összeköttetést az Atyával, ekkor épült ki és tisztult meg az az egyik szál, mely őt a Mennyel összeköti.


Tegyük vizsgálat tárgyává a másik összeköttetést: a duálkapcsolatot is.


Az egész természeti világban jelen van ez a duálizmus: nemcsak az élőlények világában a kétneműségben, de az anyag és az erők világában is mint adó és elfogadó, mint pozitív és negatív jellegű erőmegnyilvánulás. Mindez pedig a duálok kettéválásának produktuma. Hiszen maga az anyagvilág a bukás következménye, mert az anyag a bukott szellemiség gondolat- és érzésvilágának megdermedt konglomerátuma; természetes ennélfogva, hogy a szétvált duálszellemek által produkált anyag is magában rejti a duálfelek alaptulajdonságát: az adó és elfogadó természetet.


Minderről azonban itt a mélyben, az anyagban, a bűnben semmit sem tud az emberszellem, hanem süketen és vakon jár-kel a csodák között, s balgán igyekszik magának megszerezni mindent, ami öröm és gyönyör. Ebben a vak habzsolásban a szerelmet - a duális kapcsolatnak ezt az elsalakosodott emlékét - szintén úgy tekinti, mint az anyagi javakat: csak minél többet megszerezni belőle, csak minél többet kapni, s minél kevesebbet adni érte!


Ezzel a felfogással azután mindig jobban és jobban kimélyíti a paráznaság mocsarát, elsalakosítja az érzésvilágát, s a sok-sok bűnnel, amit elkövet, megtölti a következmények törvényét, amelyek azután egyszerre zúdulnak reá s elöntik szenvedéssel, csalódással, gyötrelemmel.


Ezek a szenvedések, csalódások és gyötrelmek hovatovább annyira körülfogják, hogy semerre sem talál kivezető utat, s hosszú, hosszú idők elteltével félelmet, majd utálatot s undort ébresztenek benne azokkal a bűnökkel szemben, amelyek ilyen fájdalmakat szültek, s ekkor a lelkében halk vágy kezd ébredezni egy ismeretlen valaki után, aki tiszta, aki hű, akivel való kapcsolatban a lelke megnyugodhatnék.


Ez az első halvány, tétova kis érzésmegmozdulás a duálérzésre való ködös, fájdalmas, tudatalatti visszaemlékezés.


Ettől kezdve ez az újszülött kis érzés nem engedi magát többé megölni; élni és erősödni akar, hogy majdan egykor boldogsággal árassza el a lelket.


Ennek az érzésnek a megszületése a duáltörvényben való megtérés kezdete; akiben ez megszületett, az még mindig követ ugyan el bűnöket ezzel a szent érzéssel szemben, de minden félrelépés, minden vétség ez ellen éppen úgy lelkiismeret-furdalással jár, mint egyéb bűnök elkövetése a megtért lélek életében, úgy hogy ettől fogva nincs nyugta, csak akkor, ha hűséggel és tisztasággal kitart amellett, akit végzete élettársául rendelt, vagy amellett a szentnek elfogadott Eszme mellett, amelynek szolgálatában társtalan életet vállalt magára.


Azonban a duáltörvényben is csak akkor éri el az érettséget, amikor benne próbát állott, s egy élettel tett bizonyságot amellett, hogy minden kínálkozó földi örömöknél többre és nagyobbra értékeli a lelkében élő ideált, és ha semmit nem tud is a duáltörvényről és ha nem is tudja, miért és kiért, de mégis hűséggel kitart olyan házastárs mellett is, aki erre semmiképp sem érdemes, akitől szeretet helyett csak csalódásban és szenvedésben van része; kitart még akkor is, ha más oldalról olyan csábításoknak és kísértéseknek van is kitéve, amelyek kielégületlenül maradt szellemi érzésében kárpótlással és örömök özönével kecsegtetik.


Akiben lelkében ez a felébredt ideális, tiszta érzés ennyire erős, az megérett a duális kapcsolatra, s azt az Isten megajándékozza azzal a legnagyobb áldásával, hogy összevezérli a lelke másával, s ezáltal megnyitja előtte annak a boldogságnak csodavilágát, amilyet "szem nem látott, fül nem hallott és szív nem érzett".


Mert a szentírásban lefektetett isteni kijelentések, mint minden vonatkozásban, úgy ebben a vonatkozásban is szentek és igazak: "Ha abban, ami nem a tiétek, hűek nem voltatok, kicsoda bízná reátok azt, ami a tiétek?" Aki minden körülmények között hű és igaz tud lenni azzal szemben, aki nem az ő lelke mása, arra már rá lehet bízni azt, aki az övé, hogy mindkettőjüknek mondhatatlan örömökben legyen részük, amilyenekről testi ember még csak nem is álmodhat.


Mert Isten minden gyermekének csak boldogságot akar adni, de azt csak akkor adhatja a léleknek, ha annak a boldogság érzésére szolgáló lelki érzékszervei már kifejlődtek. Ezért kell kifejlődnie a lélekben az Isten iránti alázatosságnak és lelki tisztaságnak, mert Krisztus Urunk kijelentése szerint: "A tisztaszívűek meglátják az Istent" - és a tiszta duálérzésnek, amelynek birtokában a lelkek ". . . olyanok lesznek, mint az Istennek angyalai a mennyben".


Az embernek Istennel, az ő Teremtőjével való kapcsolatról szól a szentírás, és ennek a kapcsolatnak minden határon túli fontosságát tárgyalják azok az erkölcsbölcseleti művek, amelyek egész könyvtárakat tölthetnének meg, a másik óriási fontosságú kapcsolatról: a duális kapcsolatról azonban rendszeresen egyetlen mű sem emlékezik meg.


Ennek nagyon egyszerű oka a fentebb tárgyaltakból nyilvánvaló: a duális kapcsolatról, mint szellemi-lelki törvényről nem is tud az emberiség, mert csak házasságról tud, amit szentnek ismer el, és érzékiségről, amit bűnnek bélyegez.


De ezen nem is lehet csodálkozni, mert hiszen a duáltörvényről tulajdonképpen nem is tudhat addig, ameddig a fejlődés rendjén azt a bizonyos színvonalat el nem éri - mégpedig nem kulturális, még csak nem is értelmi, hanem érzelmi színvonalat - mert mindaddig nem is jelentkezik nála az a különös, megmagyarázhatatlan, minden földiségtől mentes szellemi szomjúságérzet valami mennyei természetű kapcsolat után, ami nem házasság, nem szerelem, annál kevésbé szexualitás, hanem a léleknek mindezeken messze túllevő, előttünk csak sejtelemszerű állapota, amelyben sem a kényszerérzetnek nincs semmi nyoma - ami a házasságok túlnyomó részének jellemzője - sem az az alacsonyrendűség, ami az érzéki vágyat jellemzi; tehát addig éppúgy nem tudhatja, hogy mi az a duáltörvény, mint ahogy a vakon születettnek sem lehet fogalma a színek világáról. Tehát nem csoda, hogy az emberiség általában halvány fogalommal sem bír a duáltörvényről; hogyan is bírna, amikor még a szellem továbbéléséről sem tud, sőt nem is akar tudni, s a letagadhatatlan bizonyítékok dacára a legtöbb esetben megmosolyogja azt, aki erről beszélni mer, annak ellenére, hogy a szentírás minden oldalán ezt olvashatja és a templomban ezt hallgatja!


Pedig a duáltörvény óriási horderejének megismerése csak azután következik, amikor már nemcsak elhitte, hanem meggyőződésévé is tette azt a megdönthetetlen igazságot, hogy az ember halhatatlan szelleme tovább él, és inkarnációk sorozatain keresztül tisztul, fejlődik, tökéletesedik, míg végül megérik arra, hogy összekapcsolódhasson a saját lelki másával, a saját szellemi felével, vagyis belenő a duáltörvénybe.


A Könyvek Könyve: a szentírás - amely minden szellemi törvényt magában foglal - legfeljebb az ember nem érti meg azokat, mert hiányzik hozzá a transzcendentális érzéke - a duáltörvényről is világosan szól; ezt példázza abban a gyönyörű allegóriában, amelyben Krisztust vőlegénynek, a Benne hívők szellemi közösségét pedig menyasszonynak nevezi. Ezt példázza az Énekek Énekében is, bár erősen emberies színekben, abban az isteni gondolatban, hogy az Isten Fia a vőlegény, az egyház pedig a menyasszony.


Valóban ez a tisztán szellemi fogalom közeliti meg legjobban a duálkapcsolat lényegét. Mert a duálérzés - bár a Földön csak a kétneműeket összekötő érzelem alakjában ad magáról életjelt - mégis valami egészen más, mint amit az emberek szerelemnek neveznek. Hiszen ezt a szót már annyira diszkreditálták, annyira hétköznapivá tették, vele annyi mindent betakartak, hogy az emberi társadalomban egészen elkopott, elfakult, jelentőségét vesztett fogalommá süllyedt. Korunk érzelmi élet tekintetében mély dekadenciában él, a gyászos múltú materializmus romjai sok mindent elfedtek, a létért való küzdelem a lélek erőit mindinkább lefoglalja magának, s ebben a homályban mindjobban eltűnnek a finomabb árnyalatok és körvonalak, s csak a rikító színek hatnak; az ádáz küzdelemben pedig elhalkulnak a lélek hangjai.


Azonban isteni törvény, hogy amikor a sötétség a legnagyobb, Isten akkor küldi a Földre a legnagyobb világosságot; amikor a legnagyobb az elanyagiasodás, akkor szólalnak meg a szellemi hangok. Isten gondviselő szeretete rendezte ezt így be, hogy ahol és amikor legnagyobb a szükség, ott és akkor jelenik meg az Isten segítsége, mert Ő a ki nem mondott szót is meghallja, s az ő fülében a néma sóvárgás is hangos segélykiáltás; Ő a megnyilatkozó lelki igényekre feleletül azonnal elküldi kegyelmének valamilyen formában való megnyilatkozását.


Ilyen kegyelmi ajándéknak tartom kedves Vezetőnknek ezt a könyvét is éppen most, amikor az emberi társadalomban hallgatólagosan mindinkább kezd tért hódítani az a felfogás, hogy a nőnek is éppen úgy minden szabad, mint a férfinak, ahelyett, hogy az a felfogás kezdene érvényesülni, hogy a férfinak éppen úgy nem szabad semmi, ami az isteni törvénnyel össze nem egyeztethető, mint a nőnek. A nőietlen nők és férfiatlan férfiak elszomorító látása szinte törvényszerűen ébreszti fel a jobbak lelkében a tiszta élet után való vágyat.


Nem aszkézist kell ez alatt érteni! Óh nem! Hanem érteni kell ez alatt a nő és a férfi összeköttetésében a három fő lelki kelléknek: az igazi szeretetnek, a teljes hűségnek (nemcsak a cselekedetekben, hanem még az érzésekben és a gondolatokban is!) és az ebből természetszerűleg folyó erkölcsi tisztaságnak érvényesülését.


Ezzel el is érkeztünk a duálérzés megértésének küszöbéig. Nehéz az átlagember számára erről az érzésről hozzáférhető fogalmat körvonalazni, aki ezt a házassággal, a szerelemmel, vagy éppen az érzéki vonzalommal téveszti össze. Mert az egyik sem a három közül, bár mind a háromnak van hozzá valami köze. A házasságnak annyiban, mert ezt az Isten a duális szent kapcsolat külső megpecsételéséül rendelte el; a szerelemnek, mert ez ennek a mennyei érzésnek a mélyre bukott emberi lélekben való homályos áttükröződése, az érzéki vonzalomnak pedig annyiban, mert ez ennek a szellemi kapcsolatnak a test természettörvényében való érvényesülése.


A tiszta duálszeretet azonban mindezeknél több, magasabb, szentebb. A tiszta duálérzésben van valami abból a hódolatból, amit a Szűzanya iránt érzünk; van valami a középkor lovagjainak fehér nőtiszteletéből, s van valami abból a tiszteletadásból, amellyel a római császárok előtt járó liktorok meghajtották a római impérium hatalmát jelképező vesszőnyalábot, ha terhes asszonnyal találkoztak, még ha az a legalsóbb néprétegből való nő volt is. Mindezeket az elemeket pedig egybefoglalja és átszövi az a rózsaszínű érzés, ami a vőlegény és menyasszony lelkét köti össze, amikor egymás látásának még a reménye is édes boldogságot jelent számukra.


Ezek az érzések együttvéve - minden testi vonatkozástól mentesen - közelítik meg azt az örömérzést, ami a két lélekfelet összekapcsolja, amely örömteljes kapcsolat egymásért mindenre képesekké teszi őket, s amelyben a lelkük legjavát tudják adni nemcsak egymásnak, hanem annak a célnak is, amit az életük feladatává tettek, vagy tett az isteni Akarat. Ezért mondja kedves Vezetőnk ebben a könyvben, hogy a szellem csak azután képes teljes értékű munkát végezni, ha már a duálfelével találkozott, mert amíg a két fél külön-külön vergődik az élet országútján, addig kielégítetlen lelkével mindkettő csak tökéletlen, töredék munkát végezhet.


Ennek az érzésnek a kibontakozása azonban hosszú-hosszú fejlődés eredménye, elérése pedig azonos az üdvösség elérésével.


Ez a könyv ennek a kibontakozásnak - tehát egyúttal az üdvösség elérésének is - az útját mutatja meg, s arra tanít, hogyan lehet ezt a hosszú utat megrövidíteni, tehát hogyan lehet a gyötrelmek és szenvedések e helyéről és állapotából mihamarabb a megbékélés és kiegyenlítődés boldog állapotába eljutni aszkézis, önkínzás és rideg paragrafusok erőszakolása nélkül, egyszerűen azáltal, ha az első és mindenekfelett fontos kapcsolat: az Istennel való összeköttetés ápolása mellett a duális kapcsolat érdekében is megtesz az ember mindent, amit ennek a törvénye előír.


Nem fontos, hogy ezt a könyvet sokan nem értik meg, sőt lesznek, akik semmit sem értenek meg belőle, mert ez is csak azoknak íródott, akiknek szellemi szemei és fülei már nyitva vannak eddig nem látott és nem hallott csodák és igazságok felfogására.


Akik ma még mindezeken mosolyognak, azok is eljutnak egykor odáig, hogy vágyakozni kezdenek valami jobb után, mint az eddig legfőbb jónak tartott anyagi örömök, s akkor az isteni kegyelem nekik is megnyilatkozik majd a számukra legérthetőbb formában, s akkor majd ők is mélyen sajnálni fogják az elmulasztott alkalmakat - mint ahogyan mi fájlaljuk, hogy sokkal-sokkal régebben meg nem tértünk.


Tehát akik az útra még rá sem léptek, azoknak nem szól ez a könyv. Csak azoknak szól, akik a megmentésre ki vannak jelölve.


Kedves Vezetőnk, mint minden tárgynál, amelyet számunkra megmagyaráz, minden szempontot és minden vonatkozást gondosan kidolgoz, itt is kiterjed a duálérzésnek mindazokkal az érzésekkel való összefüggésére, amelyek az emberek világát mozgatják, tehát rámutat az ezzel a törvénnyel való visszaélés súlyos következményeire is.


Éppen az a Névtelen szellem egyik legfőbb érdeme és legvonzóbb tulajdonsága, hogy a legelvontabb eszméket is annyira közel tudja hozni az emberi felfogáshoz, hogy akiben csak egy kis jóakarat és javulási szándék van is, kénytelen belátni minden transzcendális képesség nélkül is, egyszerűen az emberi értelmén keresztül, hogy csak önmagának tesz rosszat, ha szembehelyezkedik az isteni és erkölcsi törvénnyel, mert ezzel nemcsak eljövendő szellemvilági életét rontja meg, de még itt a Földön is előbb-utóbb utoléri a nem kívánatos következmények sorozata, s akkor még itt sem élvezheti azokat az emberi örömöket, amelyekért az isteni törvényeket kijátszani törekedett. Úgy hogy k. Vezetőnk szinte rákényszeríti az embert az értelmén keresztül is annak belátására, hogy csakugyan az Isten törvényei alapján álló egyszerű becsületesség a leghatásosabb előrevivő tényező, s az ilyen elvvel leélt élet termi a legértékesebb eredményeket, úgy hogy - egészen hétköznapi nyelven szólva - nem érdemes rossznak lenni vagy rosszat tenni.


Könnyű belátni, hogy ha az emberek mindezt általában ismernék, s ennélfogva ezt az igazságot elfogadni kényszerülnének, micsoda fellendülése következnék be a társadalmi erkölcsnek s vele együtt az általános boldogulásnak, sőt még az általános emberi jólétnek is!


Kedves Vezetőnknek ez a műve - éppen úgy, mint a többi művei - sem készült rendszeresen, önálló műnek; ez is úgy jött létre, mint a többi műveinek nagy része: kérésemre és kérdéseimre válaszképpen mélyenjáró tanításokat adott, s én ezeket összegyűjtve, amennyire lehetett, rendszerbe foglaltam.


Így az ebbe a tárgykörbe tartozó fejtegetéseket - mondhatnám kinyilatkoztatásokat - öt éve gyűjtöm. K. Vezetőnk a saját kijelentése szerint ezt a tárgyat még nem merítette ki, úgy hogy ha a jó Isten engedi, ennek a műnek még folytatását is várhatjuk. Az eddig nyert tanítások könyv alakban minél előbbi közrebocsátását azonban nagyon fontosnak ítéltem, mert a duáltörvényről olyan téves eszmék és felfogások tapasztalhatók, hogy azok helyesbítése égetően sürgős.


Hogy ez a téma tulajdonképpen nem is tárgyalható teljesen önálló rendszerességgel, az természetes is, mert a szellem és a lélek törvényei nem különíthetők el egymástól, mivel ezek a szellem és a lélek tartalmára: az erényekre és bűnökre vonatkoznak, ezek pedig mind összefüggenek egymással, s külön-külön nem tárgyalhatók. Így a duáltörvény alá tartozó eszmék, érzések és fogalmak, erények és bűnök az ő eddigi műveiben itt-ott már előfordulnak, s ha rövidebben is, de részben tárgyalva vannak. Ebben a műben azonban mindazok össze vannak foglalva, kibővítve és amennyire lehetett, rendszerbe szedve, és olyan oldalakról megvilágítva, amelyek ennek a törvénynek óriási fontosságát a javulni kívánó emberlélek előtt kézenfekvővé teszik.[1]


Ebből a szempontból különösen figyelemre méltó ebben a műben a női lélek beállítottsága, amely teljesen újszerű, de amelynek igazságát minden józanul és erkölcsösen gondolkozó férfinak is feltétlenül igaznak kell elfogadnia, s be kell látnia, hogy a feleség és anya kezében a férj iránti áldozatkészségen s a gyermekek lelkének nevelésén keresztül a jövendő emberiség boldogságának kulcsa van letéve, de még ennél is sokkal több: a férfilelkek kibontakozásának, érzésviláguk gazdagodásának s ezáltal üdvösségük kérdésének kulcsa is.


Budapest, 1942. július hó


Pátkai Pál



[1] Annak bizonyságául, hogy a duáltörvény minél alaposabb megismertetésére k. Vezetőnk milyen nagy súlyt helyez, itt felsorolom azokat a műveit, amelyekben ugyanezt az eszmekört tárgyalja: Mai kor vallása VII. fej. 121-1~6. old., Közlemények 1. köt. 216-221 old., Közlemények II. köt. 344-316. old., Közlemények III köt. 222-235. old., Evangéliumi spiritizmus 1. köt. 60-73. old., Evang. snir. II. köt. 254-274. old., Titkos tanítások 1. köt. 260-293. old., Titk. tan.111. küt. 35-94. old., Hit, remény szeretet 138-187 old, Elszórt kalászok I. köt. 170-171. old., és Elszórt kalászok III. köt. 397-398. old. - Ajánlatos ezeket a közleményeket is elolvasni.



A "Névtelen szellem" előszava




Amikor a földi ember valamely törvényről hall vagy olvas, mindannyiszor kényszeredett érzések keletkeznek a lelkében, mert a törvényt nem tudja másképpen elképzelni, mint valami terhes kötelezettséget, mely korlátokat von körülötte, és vágyait, törekvéseit megnyirbálva a korlátok közé kényszeríti őt.


Ez a tévedés, mint a bűnt követő árnyék, egészen addig kíséri nyomon gondolataiban és érzéseiben, amíg csak az igazság ismeretére el nem jutott, és ebben, mint tükörben, elfogulatlanul meg nem szemlélte önmagát, a saját lelkét, vágyait, törekvéseit, cselekedeteit.


Mert az Igazság a legtökéletesebb világosság, amely a valóságot tükrözi vissza. Megmásíthatatlan, eltörölhetetlen, megsemmisíthetetlen, mert igazság. Mindent magában foglal, ami volt, ami van, és ami lesz, tehát az igazság, az örökkévalóság. Megőrzi a szépet, a jót, a boldogítót, s előhívja, életre kelti mindazt, ami a lehetőségek végtelen sorozatában a felszínen megjelenni tartozik. Minden teremtett lelkek beletartoznak, és kisebb vagy nagyobb részét teszik ki ennek az igazságnak, mert "vannak". Minden, ami létezik, ami "van", az igazság törvényében van, tehát Istenben van. Mert Isten az Igazság.


Ami nincs, de mégis úgy látszik, mintha volna, az a hazugság; az igazság árnyéka csupán, erőtlen semmi.


És mégis ennek az erőtlen semminek a hatalma nyomorítja meg hosszú lejáratú fejlődési turnusokra az emberi lelket, mert elhiszi, valóságoknak tartja azokat az igazságokat mutató árnyékokat, amelyek sokszor kívánatos formákban vonulnak el a lelki szemei előtt.


Az ember "bűnbeesett" szellem, mert elfordult Teremtőjétől, beletévedt az árnyak völgyébe, és ott a mélyben keresi azt a boldogságot, azt a megelégedést, amely az ő Istentől való származásának megfelelő állapot.


A hazugságok mindenben az igazságot, azaz az igazság tükrében megjelenő boldogító valóságot utánozzák - többé-kevésbé hűen, de azok nélkül az eredmények nélkül, amelyeknek elérése érdekében létrehozattak.


A felületesen gondolkozó, tökéletlen emberi lélek beéri a látszattal is, és az első pillanatokban csakugyan örömérzés hatja át egész valóját képzelt boldogsága felett, de amikor már csakugyan a magáénak akarja tudni, valósággá akarja tenni ezt az utánzatot, akkor látja, mint foszlik szét, mint semmisül meg az a képzelet alkotta, szépnek látszó, hamis valóság.


Ilyenkor azt mondják az emberek, hogy csalódtak, és elkezdik tagadni a szépet, a jót, a boldogító, s keserű lelki érzéseikkel később ők maguk igyekeznek megfojtani minden boldogságot ígérő eszmét és lehetőséget.


Pedig ha az ember nem volna a tévelygések útvesztőjébe annyira belesüppedve, könnyebben megtalálná a kivezető utat, amelyet az isteni kegyelem mutat meg azoknak, akik mindenkor és mindenben keresik az igazságot.


Az igazságkeresés annyi, mint meg nem elégedés a látszattal, hanem a látszat mögött lévő valóság kutatása, s e réven a látszatigazság mindenkori céljának felismerése. Mert ha a képzelet megalkotta a hazugságot, kiszínezte és kívánatossá tudta azt tenni, akkor bizonyosan célja van vele. S mi más volna a célja a hazugságnak, mint a megtévesztés, olyan dolgok ígérése, amikre az ember lelke vágyik, olyan eredmények elérhetőknek és hozzáférhetőknek mutatása, amelyektől messze esett, de amelyek valaha az övéi voltak, annak a kilátásnak megcsillogtatása, hogy megszabadulhat azoktól a kínzó és terhes valóságoktól, amelyek alatt roskadozik?!


Ha van ilyen hazugság, mely ilyen megtévesztésre törekszik, akkor az mindig az igazság tükrében megjelenő valóságot utánozza, de tökéletlenül; ha pedig van egy ilyen valóság, akkor azt Isten útján el is lehet érni. Isten útja az igazság útja, az igazság útja az Élet útja; az Élet útja pedig a törvények egymásba kapcsolódása által egészül ki tökéletessé, széppé és boldogítóvá.


Az ember lelkét a bűn tette nyomorékká. Ezért nem képes az Élet szépségeit meglátni, annál kevésbé a maga hasznára fordítani.


Pedig de sok szép és boldogító érték van a földi élet szenvedéssel és megpróbáltatásokkal teljes utam is elrejtve! Csak a tévelygés porától és a bűn szennyétől kellene azokat megtisztítani! Mennyi öröm, mennyi égi derű töltené be a földi életet, ha nem a látszat színes szappanbuborékát akarnák az emberek magukévá tenni, hanem az igazság törvényét ismernék el megmásíthatatlan hatalomnak, megkerülhetetlen és bevehetetlen erősségnek!


A törvények egybekapcsolódásának hálózatában mint hatalmas és erős vezető szál a duáltörvény áll, amelyből sok más szál indul ki és ágazik szét s kapcsolódik össze közvetlen és közvetett módon távolabbi törvények szálaival, hogy átszínezzen, kiegyenlítsen és megtisztítson olyan érzéseket, amelyek még a lélek mélyén hozzáférhetetlenül pihennek.


Hatalmas és titokzatos erő ez a törvény. A magasabb és az alacsonyabb életformákon egyaránt uralkodik, de míg a magasabb rendű életformák eredményeiben mint öröm és boldogság, ragyogó tisztaság, Isten iránt való teljes odaadás, a legteljesebb szeretet és elválaszthatatlan egység mutatkozik, addig az alacsonyabb életformákban mint kényszerítő erővel érvényesülő hatalmasság, mindent felforgató vihar, mindent elsöprő, maga alá temető áramlat, mely felkapja és magával sodorja a szépet és a csúnyát, leplezetlenül feltárja a lélek bűneit és hibáit, s a lélek sebeit még gonoszabbra vivő tévelygések kórokozó csíráival oltja be s így megteremti a szenvedések és gyötrelmek poklát az emberi lelkek között.


De mindez azért van, hogy ezeken a gyötrelmeken keresztül kényszerítse a bukott lelkeket az igazság keresésére. Mindenütt és mindenben az igazság vezeti az embert a helyes megismerésre. Bármilyen félelmetes és zord kanyarulatokon kell is keresztülhaladni, bármennyire el akarja is az ember kerülni ezeket a szenvedéseket, mindenütt szembetalálja magát velük. És ez azért van, mert ezek nem a külsőben kialakított helyzetek és állapotok, hanem a belsőből kivetített árnyképek, amelyek az ember földi sorsát és különböző állapotait rögzítik meg azok szerint az elvek szerint, amelyeket magáéinak vallott, és amelyek szerint az életét kialakította, vagy kialakítani akarta.


A mulandóban sokszor elérheti az ember azt, amit akar, akár helyes, akár helytelen az elgondolása - de az örök isteni törvény kérlelhetetlenül felszínre hozza azokat az eredményeket, amelyeket az ember az érzéseivel, gondolataival és cselekedeteivel létrehozott. Ez az az árnykép, amely az emberi élet útján sokszor mint megmásíthatatlan végzet áll eléje, éspedig többnyire olyankor, amikor már más elgondolások szerint, más célok elérését tűzte maga elé.


Minden, ami boldogító: egyszerű, tiszta és világos, tehát természetes. Így a duáltörvény is annyira egyszerű, annyira tiszta és annyira világos, hogy a tisztaszívűek előtt ez természetes, magától értetődő igazság. De az ellene sokat vétkező, mélyen bukott emberlelkek előtt mélyen fekvő, áttekinthetetlen, nagy titok ez, amelyet megérteni nem képesek. Ezért lázadoznak ellene, kijátsszák, megcsúfolják, tagadják és semminek állítják. Amikor pedig már a vázlatát kezdik megérteni és elfogadják mint igazságot, akkor a saját ködös, tisztátalan érzésvilágukon keresztül igyekeznek ezt az ő földi, bűnös természetük szerint értelmezni, és ezzel az utóbbi tévedésükkel még messzebb esnek a valóság megértésétől, mint tudatlanságuk idején.


A férfi meg a nő együvé tartozásának titka mindig foglalkoztatta és foglalkoztatni fogja a Földön élő emberek képzeletét. Mert amint az emberi lélek fejlődésével elhagyja az egészen vastag anyagiasság és durva állatiasság állapotait, s lelki érzései színes csillogással tükröződnek vissza a vágyaiban és törekvéseiben, a férfi meg a nő összetartozása mindinkább a lelki térre helyezkedik át, s mindinkább és érzésvilágban teljesednek ki azok a vágyak, amelyek a kettőt egymás felé vonják. Itt már a lélek megsejti és hiányolja az ő kiegészítő részét, és az életet hiányosnak, céltalannak látja, ha a vágyai és ehhez fűzött reményei nem juthatnak el a beteljesedésig.


A lélek még tisztultabb fokozatain ez a sóvárgó vágy mindinkább a benső világban éli ki magát, az eszmények világát népesíti be, színezi át és teszi mind magasabb rendűvé. Már nem érzi magát egyedülvalónak, magányosnak a lelki, a szellemi ember, mert lelkével a teremtettség minden legkisebb élő pontocskájával egynek érzi magát a szeretettörvény összetartó erejénél fogva.


Nagyobb, tartalmasabb életeket csak kiegyensúlyozott lelkek élhetnek, akiknek munkája már jelentős értéknek számít az igazság törvényében. A duáltörvény hatalma ide is elkíséri őket; és minél magasabb rendű szellem-lelki tulajdonságokban gazdagok, annál messzebbre ható szellemi sugárzással világítják be az ismeretlent, amely sugárzás akaratlanul is vonzza a szorosan egymáshoz tartozó szellemeket, legyen bár az egyik a Földön, a másik mint testéről szabaddá vált szellem a szellemvilágban, hogy azután mint két egymásba olvadó fénycsóva tegyék meg útjukat a végtelenbe az örökkévaló életben . . .




Bevezetés




Az ember az ütközésekben mindig önmagával találja magát szemben - A lélek fogyatékosságai a másik teremtett lény lelkéből nem pótolhatók. - A szeretet, ha az csak a külsőből ered, könnyen gyűlöletté alakul át. - A teljes boldogság csak a tökéletességgel érhető el. - Miért kell a szellemnek emberré lennie? - Az ember élete: ütközéseknek kitett alkalom. -Sohasem szabad az embernek mástól várnia a boldogságát, hanem az önmaga lelkében tátongó hézagokat Isten világosságával kell betöltenie. - Minden, ami a földi világban szép és jó, magasabb világok levetített árnyéka. - Akik már a Földön szellemi életet élnek, azokra nézve a külső burok már itt köddé válik. - Míg a szellem a duálszeretet állapotára meg nem érik, addig a lelkében mindig hiányok mutatkoznak. - Bűn, őrültség, "idegesség". - A bűnös természet szakadatlan "tenni akarása". - A gonosz emberek a környezetüket is "idegessé" teszik. - A Gondviselés összekapcsolja a jót a gonosszal, hogy az áldozat ereje megtörje a bűnt.


Ameddig az ember érzésvilága fejletlen, addig az értelemvilága hiába ragyog, csillog és tükrözi vissza az emberi módon kifejezhető legtökéletesebb formában akár az isteni igazságot is; ameddig valami az érzésvilágban nincsen mint bizonyosság, mint törvény lerögzítve, addig az még nem az övé. Ameddig el nem jutott a bizonyosságra és össze nem gyűjtötte ezt a kikristályosodott elvet önmagában - mint ahogyan az üveglencse összegyűjti a Nap sugarait, összpontosítja a Nap melegét, és ezáltal egy pontban olyan hőfokot tud kifejleszteni, hogy meggyújtja és elégeti a gyúlékony anyagokat -, addig az még csak a külső világé, nem az ő érzésvilágáé.


Így kell a lélekben is ennek a kifejlődött érzésnek összpontosítva lennie, és így kell a léleknek az igazság bizonyosságát megéreznie és önmagában törvénybe iktatnia, hogy ez az érzésbeli bizonyosság legyen az a centrum a lélekben, amely körül a folyton mozgó és átalakulni készülő természeti erők hullámzása forogjon, hogy amit ez az igazság diktál, előír és elvben kialakít, ez a természet végül a szerint a kialakított elv szerint rakódjék le és formálódjék ki.


Amikor ez már-már kiformálódott, és azon a ponton, azon a részen kezd a lélek valami kicsit hasonlítani ahhoz az eszményi Emberhez, Aki előtte áll, Akit az Isten mint példát megmutatott, és Aki szerint az emberi lélek a paradicsomi állapotra visszaemlékező álmaiban néha-néha maga elé képzel, a jónak, az igaznak, a tökéletesnek alakját, akkor azon a ponton a lélek egymásután gyűjti fel és rakja le a kicsiny érzelmi részecskéket és törvényesíti az apró lelki sejteket. Mikor így kezd átalakulni, tulajdonképpen csak akkor indul meg a fejlődés útján.


De ameddig idáig eljut, ameddig a forrongásokon keresztül ez az elv ki tud alakulni, ameddig a tudat ezt meg bírja érteni és képes elfogadni, addig rengeteg tévedést, tévelygést, hamis utakon való erőpazarlást visz véghez.


Az ember tulajdonképpen mindig önmagával találja magát szemben azokban az ütközésekben, amelyek hol fájdalmat, hol bosszúságot, hol elégedetlenséget, hol türelmetlenséget okoznak neki. Mert hiszen az a lélek, aki önmagáhan már bizonyos formákat kialakított, bizonyos elveket kikristályosított, és az érzéseit, az elgondolásait, a reményeit, vágyait ezek szerint indított útnak, csalatkozhat ugyan ezekben az érzésekben és vágyakban is; de az meg éppen természetes, hogy ha valaki emberekben, vagy más teremtményekben keresi és akarja megtalálni a boldogságát és békességét, annak okvetlenül csalódni is kell, mert azok a hiányok, amelyek őbenne megvannak és betöltésre várnak, a másik teremtett lényből nem pótolhatók, nem egészíthetők ki.. Aki még ezeknek kiegészítését a másik lélektől várja, abban még mindig nem alakult ki az az isteni elgondolás, amit mindenkinek önmagában kell tökéletességre vinnie.


Így a szeretet érzése is tévedhet, sőt nagyon sokszor téved is, mert a szeretet itt, a bizonytalanságnak és a próbáknak ebben a világában - mivelhogy itt folyton-folyvást hiá-nyok támadnak, hézagok keletkeznek - nem elégülhet ki, s nem alakíthatja ki azt az eredményt, amiről a lélek álmodik, amihez a vágyaival támaszkodik. Azért szükséges, hogy az ember mindazt a szépet, jót és igazat, s mindazt a bölcsességet, amit a lelki szemeivel látni vél, és amelyhez a képzeletének szárnyain felemelkedik, mint ideált önmagában alakítsa ki, s önmagában igyekezzék megvalósítani. Mert amikor ezt önmagában megvalósította, akkor hézagtalanul jelenik meg a szeretet; és ha érez is csalódást és fájdalmat, az a fájdalom, az a csalódás nem sebzi meg a lelkét olyan mélyen, hogy benne mintegy összetörjön és megsemmisüljön az az eszmény, az a művészien kifaragott kristályserleg; nem törik össze, hanem abba a kristályserlegbe a saját lelkéből önt addig át nem élt, addig még meg nem látott értékes tapasztalatokat. nem olyan tapasztalatokat, amelyek kívülről támadták őt és fájdalmasan hatottak rá, - hanem olyanokat, amelyeket mint örök értékeket gyűjtött fel a lelkében, s velük mind jobban és jobban kitölti azt a hiányt, azt az űrt, amely az Istentől való eltávolodás következtében jött létre; betölti Istennel, az Isten szeretetével, az Isten bölcsességével, az Isten kegyelmével és igazságával. S akkor azzal a szeretettel, amely a lelkének sokoldalú ragyogásában megvilágosodott, megszínesedett, végeredményben önmagát boldogítja, önmagát teremti és formálja át mind jobban és jobban hasonlóvá ahhoz az Ideálhoz, akit neki az ő legbenső énjében az Isten megmutatott.


Ameddig az ember lelkében hiányok vannak, de szeretet tekintetében a másik lélekkel szemben felettébb való igényeket támaszt, addig okvetlenül csalódnia kell. Hiszen azokat a hiányokat, amelyek a lélekben mint valami szervi hibák ott tátonganak, a másik lélek nem töltheti be; mert rnég ha a legnagyobb szeretetáldozatot és odaadást nyújtja is az a másik lélek úgy, hogy egy életen keresztül úgyszólván kiüresíti és megszegényíti magát, ő azzal mégsem lesz gazdagabbá, nem lesz jobbá, mert a szeretet is csak áldozhat, de nem pótolhatja az ő lelkének hiányait, s így a boldogság, a kiegyenlítődés nem jöhet létre. Hiszen ha valaki folyton csak ad, ad, és soha elfogadni nincs alkalma, vagy ha van is, csak olyan dolgokat fogadhat el, amik újból csak lelkierőket emésztenek fel, akkor - mint ahogyan a méreg vegyileg felbont bizonyos anyagokat - ezek is csak rombolást végeznek a lelkében. Ugyanis a gonosz érzések, a rossz cselekedetek és folytonos rosszindulatú támadások a tűrő fél lelkében - ha van is benne szeretet, mivel még az sem tökéletes és hiány nélkül való - ezeket a hiányokat mint a méreg betöltik és a szeretetet felbontják, átváltoztatják, megsemmisítik.


Sokszor találkoztok az életben olyanokkal, akik nagyon szerették egymást, ez a szeretet azonban nem szellemi és lelki mély vonzalom volt, hanem csak a külsőből, a külső ember érdeklődéséből, a szemeken keresztül való tetszésből vette eredetét, vagyis mindkét fél lelki hibáinak és fogyatkozásainak hamis ragyogásán keresztül mesterségesen felépített szeretet volt. Az ilyen szeretetből nagyon sokszor gyűlölet válik, mert annak a tartalmát a folytonos támadások, a folytonos ütközések felemésztik, illetőleg vegyileg átváltoztatják, és a szeretet éppen az ellenkezőjévé, gyűlöletté válik. Hiszen mi más volna a gyűlölet, mint ugyanaz, ami eredeti formájában, anyagában szeretet volt? Az válik salakká, az válik ellentétessé ebben a szóban: gyűlölet.


Ezért van szüksége az emberi léleknek itt a Földön is a megpróbáltatások után bizonyos pihenésre, megnyugvásra, amikor a másik fél iránti bizalom, azaz a szeretet egy kissé megnövekedhetik. Nem tesz semmit, ha egyelőre csak a külsőben, az anyagi életben növekedik is meg; és ha el is jön az az idő, amikor az élet ezt a külsőt megint próbára teszi, a léleknek az ütközésekből mindig igyekeznie kell a hitével mentenie azokat az érzéseket, amelyek maradandók, amelyek az övéi, és amelyeket a szellemvilágba is magával vihet.


Azért mindennek, ami itt ezen a Földön jó, igaz és kívánatos, igazi tartalmának, igazi értékének kell lennie; mert ha nincs igazi értéke, hanem úgyszólván csak a látszatból vetítődött a lélekre, akkor elkopik, elfakul, elfonnyad, megsemmisül, és a szellemnek nem marad belőle semmi.


Különösen azoknak, akik hisznek a lélek örök életében és ezzel kapcsolatban az Isten örök igazságában, az Isten megmásíthatatlan és áthághatatlan törvényében, arra kell törekedniük, hogy minden, ami nem isteni, ami nem tökéletes, nem igaz, nem Ötőle való, lekopjék róluk, megsemmisüljön és azok helyett az Isten gondolata, Isten akarata, az Istentől adott mennyei ajándék, az a boldogság ragyogjon elő a lelkükből és ragyogjon körülöttük, amely boldogság Őtőle való és Vele kapcsolja egybe őket. Ez a boldogság az, ami a lelket a lélekhez s minden teremtettet a Teremtőhöz kapcsol.


Ameddig ez meg nem valósul, ameddig ez az egész teremtettségben ki nem alakul, addig mindig tart a harc és a szenvedés, mert ami nem Istentől való, annak meg kell semmisülnie, ha mégúgy ragaszkodik is hozzá a lélek, ha mégúgy összenőtt is a maga tévelygésével; mert a téves elvnek nincs létjoga.


De mivel a rossz, a gonosz, az Istentől elvetett mégis ragaszkodik a léthez[1] - ennélfogva a megfertőzött, salakos elv mind a természetben, mind magában a lélekben elváltozásokat, elferdüléseket, elfajulásokat, a természetnek más irányban való fejlődését hozta létre, és ez az, anti egészen addig szenvedteti a szellemet, az embert, az állatot, a növényt és minden te-remtett élethullámzást, ameddig az élet ettől az elvtől el nem fordul és meg nem tagadja a vele való közösséget.


Ez az, ami ellen mi küzdünk, mert ennek a téves elvnek uralmáért harcolnak az emberek milliói és a szellemek milliárdjai, mivel ebben a téves hitben, az igazságnak ebben a megváltozott formájában, amely nem Istentől való, jól érzik magukat. Ez az a hazugság, ez az a tévelygés, amit olyan nagyon nehéz levetkőznie a szellemnek, és főképpen nehéz az embernek. A szellemnek azért nehéz, és azért teszi még szenvedésteljesebbé az állapotát, mert a szellemnek látnia kell, és tudomásul kell vennie minden pillanatban, s a pillanatnak minden részecskéjében kínosan kell éreznie azt a hatást, amit ez okoz neki. És hiába gondolja el, hiába ismerte fel, hogy az nem jó, nem helyes: megszabadulni mégsem tud tőle egészen addig, ameddig bizonyos próbákon keresztül nem ment, ameddig a szükséges ütközéseket végig nem szenvedte, és a saját szellemében, a saját lelkében elfogadott igazságokat ő maga diadalra nem vitte a hamissággal, a tévedéssel szemben.


Ezért kell emberré lennie; ezért kell a léleknek a hústestben kábult álomban élnie végig évekhez kötött életét, hogy azokban az adott helyzetekben és állapotokban, amelyek mint valóságok előtte állanak, a lélek a maga elraktározott nagy energiájával keresztültörhesse a hústesten is annak az elvnek, annak az elgondolásnak és ismeretnek a tartalmát, amelyet a szellemvilágban olyan nagy gonddal, olyan nagy elhatározással rakott félre, gyűjtött össze és sokasított meg, úgyhogy sokszor a megpattanásig felfűtötte önmagát azzal a nagy erővel, amelyet a levont élettapasztalatokból gyűjtött össze magának.


Tehát minden ember élete ilyen ütközéseknek kitett alkalom. És ti látjátok, hogy az ember milyen nehezen tud csak egy keveset is diadalra vinni a lelkében kialakult jóból és igazból abban az életáramban, amely a tévelygésekkel meg van fertőzve.


Azonban a jó is ott áll mellette. Hiszen az Isten nem hagyta magára a próbát élő emberlelkeket, hanem gyakran ad Magáról életjelt. De a léleknek ezekre az adott jelekre figyelnie kell; a léleknek ezeket az Istentől adott világos sugarakat fel kell ismernie; mert amely lélek ezeket fel nem ismeri, máris elesett, elbukott, messze esett vágyainak, elgondolásainak megvalósításától.


Aki azonban felfigyel azokra az Istentől adott világos sugarakra, amelyeket a különböző vallások kinyilatkoztatásaiban adott a földi ember lelkének, az a lélek már nagy reménységgel kezdhet abba a küzdelembe, amely reá vár.


Hiszen tudhatjátok az Üdvözítő szavaiból is, aki ezt mondja: "Aki hisz, annak örök élete van, aki pedig nem hisz, élvén, meghalt." Mert az élet eredményeit nem viheti magával, hanem csak a halál eredményeit.


Bizony sajnálnivalók azok az emberek, akik minden titokzatos megnyilatkozás ellenére sem lesznek figyelmesek azzal a világgal szemben, ahová pedig egykor ők is megtérnek, amely világnak a törvényeit addig is követni tartoznak, ameddig élnek, s azután is, amikor a testeiket levetve ide megtérnek.


Ezt a titokzatos világot mindenki bent hordja a lelkében; ezt a titokzatos világot kell a megromlott és ferde irányba tévedt anyagias elvekkel, igazságokkal szemben diadalra juttatnia.


Ameddig az emberi lélek itt a Földön él - mivel itt az anyag törvényébe burkolt más emberlelkekkel érintkezik - ezer meg ezer eshetősége van a tévedésre és a megtévesztésre. Hiszen tévedsz te is, a másik is, és sokszor a legjobb akarat mellett, az egy cél követését és keresését munkáló emberlelkek között is nagyon sok az eshetőség arra, hogy egymással meghasonlásba kerüljenek. Ezeket az apró ködöket, a lélek ködeit kell átvilágítania annak a szeretetnek, amelynek mindegyikőtök lelkében mint világító fáklyának kell égnie, és átvilágítania a lelket azzal a bölcsességgel, azzal az igazsággal, amely előre mutat, Isten felé.


Mert ha ez a fáklya kialszik, vagy ha ez a fáklya nem mutat előre, akkor nem ismerhetitek fel egymást, mivel ebben az ellentétes és látszatos világban mindannyian a magatok világosságára, a magatok szeretetére vagytok utalva, hogy önmagatok előtt világítva az Istent kereső úton előrehaladjatok.


Tehát az embernek sohasem a másiktól kell várnia azt, ami az ő boldogságát az ő kielégülését szolgálja, ami az ő lelkében lévő hézagot betölteni van hivatva és ami őt boldoggá tudná tenni, hanem önmagában kell megtalálnia a hézagokat, és betöltenie azzal a világossággal, amit Isten ad lépésről lépésre a haladás útján a kereső-kutató ember részére.


Ezért szükséges, hogy az ember az ő teremtő Istenével lélekben mindig mintegy szent összeköttetésben éljen; folytonos imádkozásban az ő segedelmét, világosságát, az ő Szentlelkének erejét kérve lépjen mindig előre az élet útján, és azt cselekedje, amit ez a Szentlélek tanácsol, amikor megtölti a lelkét a felemelkedés szent pillanataiban, amit ez mond, s amilyen érzésekkel, törekvésekkel és vágyakkal ez tölti el a lelkét.


Hogyha így éltek és cselekesztek, akkor magatok körül mennyei magot hintetek el; és még hogyha ez a mennyei mag olyan talajba hull is, amelyben talán nem tud kikelni, akkor sem arathattok semmi esetre sem olyan erőteljes gyűlölet magvakat eredményül, mint azok, akik gyűlöletet vetnek. Mert a szeretet és jóakarat is tévedhet ugyan, de ennek még a tévedései is elnézést, megbocsátást és könnyű elfeledést hoznak létre. Akik jóakaratból tévesen cselekszenek, aminek hatása az ő lelkükre csak annyi, mint az írni tanuló gyermek bizonytalan és alaktalan vonásai a palatáblán: amikor látja a lélek, hogy valakinek kárára, fájdalmára, hátrányára szolgált az a téves vonás, azonnal kész a jóvátételre, s arra természetes felelet a megbocsátás és az elfelejtés, mert nyilvánvaló, hogy jóakaratúlag, a jó felé való igyekezetből történt, ami történt, s azt elfeledni minden jóra törekvő emberléleknek kötelessége. Ez az általános emberi, azaz az emberi életre tartozó rész és kötelesség, amit a Krisztus útján haladó, megismerésre szert tett léleknek követnie kell.


Azontúl azután vannak az embernek még más kötelezettségei is azokkal szemben, akik az ő barátai, lelki testvérei, akikkel egy igazságot, egy világosságot nyert az Úrtól, akikkel lélekben összeforrva, összeolvadva, az imádságban összefonódott a lelke Isten előtt. Ezek is egyet képeznek; és ha már a külső világban annyira fontos az ember részére a szeretet kötelessége, mennyivel inkább az a barátai és testvérei iránt, akik az ő lelkének részei?!


Mert hiszen minden, ami a világon szép és jó, a magasabb világok levetített, durván körülrajzolt árnyéka csupán. Hogyha az ember a testvéreivel, a barátaival szemben tanúsított szeretetért szintén szeretetet nyer - akiknek a lelkében lévő irány az ő lelkének irányával egyező - azaz akikkel egy úton halad - itt már a bizalom, a szeretet, a lélek megnyilatkozása mint valami összefolyó, összekapcsoló erő nyilatkozik meg; itt a lelkek már egy ideálisabb, magasabb eszmekörben találkozhatnak egymással, kívül hagyva az anyagért való mindennapi tülekedő harcot és elfeledkezve az élet küzdelmeiről, mert hiszen nem ellenségek, nem idegenek egymáshoz, hanem együtt haladó, egymáshoz tartozó testvérek. Tehát itt már szeretetet nyernek egymástól, itt már bizalomról és lelki kapcsolódásról van szó, és itt már nagyobbak az igények a szeretet tekintetében egymással szemben.


S hogyha már itt ennyire köddé válik a külső burkolat, mennyivel inkább köddé válik azokkal szemben, akik a léleknek egészen közeli hozzátartozói, akik a léleknek kiegészítő másik részét, másik felét képezik, azaz akik szerelmi érzés tekintetében egymást kiegészítő felek?! Itt a léleknek fel kell adnia mindazokat a külső korlátokat, amelyeket önmagának teremtett, s védekeznie kell a hibák, a gyarló emberi szempontok betolakodásával szemben. Ezeknek a külső korlátoknak fel kell olvadniuk abban a szeretetben, abban a megértésben, amely a két emberlelket egymáshoz fűzi; itt már nemcsak a külső emberi érdekek egybeolvadásának és közösségének, hanem a lelki érdekek közösségének is létre kell jönnie és egy egységet alkotnia; mert ha ez az egység nincs meg, hogyha ez az egység valamiképp csorbát szenved, vagy bármily úton-módon megszakad, akkor fájdalom és bizonyos lelki tompaság következik be.


Hiszen az Isten úgy teremtette az embert, hogy itt a mulandó életben is rátaláljon valamiképpen a lelkének kiegészítő részére, mert a léleknek az a része mindig és mindenhol hiányt érez egészen addig, amíg a duálszeretet állapotára meg nem érik.


Régebbi tanításaimban már említettem, hogy erre a léleknek meg kell érnie, mert ha fejletlen duálok találkoznak egymással, akkor a lélek külső rétegeiben meghúzódó tévelygések, bűnök, ferde vágyak és törekvések - ha mégoly nagy és egybeolvadó volt is köztük időközönként a szeretet, és ha mégoly nagy fájdalmat okozott is annak a szeretetnek erőszakos elszakadása - eltávolítják őket egymástól. Mert hiszen a bűn és tévelygés nem kedvez ennek a mennyei érzésnek; és mindig a szeretet kényszerül szenvedni, mert a bűn erőszakos, s a bűn hatalma - ameddig a lélek ezzel meg van terhelve - nagyobb, mint amekkora a szeretet érzése. A bűn támad, aktív mozgást végez, mert ez áll érdekében; nem lehet passzív, mert ha a bűn passzívvá válnék, akkor az igazság törvénye lesodorná és lehetetlenné tenné a lélekben való érvényesülését. Ezért a bűn nem hagyja békén az ember lelkét; a bűnös lélek folyton mozog, folyton alkotni akar, folyton spekulál, folyton új ideákon töri a fejét, s ezzel a nagy aktivitással legtöbbnyire tönkreteszi az idegszférát, s a folyton nyugtalanító akarás révén örültséget is hozhat létre.


Nézzétek meg korotokban a lelki betegeket: a bűnős, beteg lélek nem mindig akar-e, nem mindig olyan alkalmakon és lehetőségeken töri-e az eszét, amelyekkel a törvényt kijátszhatná, és törvénytelen úton-módon megszerezhetné magának az uralkodást, a gazdagságot, a mások tetszését, szóval mindazt, ami kívánatos ebben az időleges életben?!


Az "idegesség" ennek a lelkileg beteg kornak legnagyobb sebe, amiről már-már azt mondják a földi orvosok, hogy "nem tehet róla, nem beszámítható, mert ideges". Ezt a bűnt az Istentől való eltávolodás hozta létre. Mert az Istennel való kapcsolat nyugalmat, békét teremt, és bizakodást, tudást, reménységet nyújt az ember lelkének. Az Istenben bízó embernek nem sürgős a maga célja, mert ő nagyobb lelkierővel rendelkezik, és ki tudja várni, amíg az Isten elhozza az ő igazságának napját; ezzel szemben a bűnös embernek minden perce ki van számítva, mert ha nem tud a kellő pillanatban belépni, ha nem tudja a kedvező alkalmakat kihasználni, akkor fél, hogy a kedvezőnek látszó lehetőségek elmúlnak felette; neki tehát törnie kell magát, tolakodnia kell, hogy az élet minden percét, minden pillanatát kihasználja, és az eshetőségek minden kicsiny hézagát felismerhesse, hogy megjátszhassa azt a kaleidoszkóp-szerűen előállott szerencsés és kedvező pillanatot, amellyel a célját elérhetni reméli.


A gonosz emberek mellett - akik egy folyton aktív áramlatot teremtenek maguk körül - a többiek is idegessé válnak, mert az emberi természet ösztönszerűen kénytelen védekező álláspontra helyezkedni a folytonos támadásokkal szemben. Ezeknek a folytonos támadásoknak a kivédése, az ezekkel szemben való erőgyűjtés szintén nagyon igénybe veszi az idegszférát; és ha nem is ugyanolyan formájú idegességet vált ki, de bizonyos idegkimerültséget hoz létre a környezetben is.


Így tekintve a dolgokat nyilvánvaló, hogy az idegesség nagyon sokféle, majdnem annyi, mint amennyiféle az ok, mert ugyanannyi az okozat is, mivel minden lélek másként veszi át ösztöni formában és munkálja ki a saját lelki erői szerint azokat az egyensúlyi helyzeteket, amelyeket kénytelen magában kidolgozni.


Tehát az ilyen örökké aktív lélek nemcsak a cselekedeteivel, nemcsak a természetbe beírt tetteivel okoz bajokat és károkat, hanem lelki károkat is okoz, és olyan értékeket rombol össze, amelyeket később ő maga is igen sokszor elővenne, amikor már körülötte minden romba dőlt.


Hiszen a próbáknak ebben a világában minden lélek arra van beállítva, hogy mindennemű káros tévelygésektől megszabadulhasson, s belátva azok hiábavalóságát, megtérjen belőlük, magára vegye az isten törvényének kötelezettségét, és a szerint éljen új életet.


Ebből a célból majdnem rendszer az, hogy a rossz felé törekvő, magukban rosszat hordozó szellemnek a jóban előrehaladottabb szellemeket kapnak társul a Gondviseléstől, hogy a jó példa és a folytonos ráhatás következtében megváltozhassanak, és káros tévelygéseiktől megszabadulhassanak. Mert ez csak a testi életben lehetséges, mivel a szférai életben a szellemek elveik szerint el vannak különítve.


Azonban az is előfordulhat, hogy nem a tévedéssel terhelt lélek tér meg, hanem az ő megmentésére segítségül küldött tisztább lélek esik áldozatul, és idő előtt elhagyja a földi síkot. Ilyenkor a bűnös lélek elkésve ismeri fel azt az áldozatot, amelyet a tűrő, bízó, hittel élő, szeretetteljes szellem hozott mellette, s akkor ébred rá, hogy azok a nemes érzések hogyan mentek veszendőbe az ő számára. S hogyha a megkeményedett lélek még ekkor sem képes belátásra jutni, akkor a szellemvilágban - ahol már más törvényen keresztül kénytelen szemlélni az élet igazságát - kényszerül a keserves tanulságot felismerni, hogy milyen sok értékes alkalmat fecsérelt el hiábavalóságok után való kapkodásával.


Ezért adta Isten nektek, embereknek, ezen a módon is a bizonyosságot az örökkévaló életről, hogy akik mellettetek éltek, akik a tiéitek voltak, életjelt adhassanak magukról, s egy pillanatra megállítsanak benneteket azokban a földi törekvésekben, amelyek titeket is hajtanak; hogy gondolkozzatok az élet mulandóságáról és arról, hogy mindenről el kell számolnotok.


Boldog az, aki ebben a mulandó életben olyan értékeket szerzett magának, amelyeket majd az örökkévalóban elővehet, és amelyekkel a boldogságát megvásárolhatja!



[1] Mivel szellem teremtette meg, tehát él és van, és helyet kér a teremtettek között az életben, ezért az életért küzd, ezért a létezésért harcol.

https://skydrive.live.com/view.aspx?resid=9314E93BA66D4EB1!303&cid=9314e93ba66d4eb1&app=WordPdf