2015. június 6., szombat

Isten van – mondja az új tudomány



Isten van – mondja az új tudomány - Interjú Amit GoswamivaVajon képes a tudomány igazolni az élet transzcendens dimenzióját? Vagy jobban szolgálná az emberi faj spirituális lehetőségeit, ha elismerné természeténél fogva adott korlátait? A következő interjú ezekre a kérdésekre keresi a választ.Amit GoswamiBevezetés
Mielőtt tovább olvasnál, állj meg egy pillanatra, és hunyd le a szemed. Megvolt? Nagyszerű. Most pedig gondolkozz el a következő kérdésen: abban a pillanatban, amikor a szemed csukva volt, vajon létezett a világ, annak ellenére, hogy te épp nem voltál a tudatában? Honnan tudod? Ha most azt gondolod, hogy ez bizonyára egyike azoknak a fogós kérdéseknek, amiket a filozófiatanárod tett fel annak idején az iskolában, hogy eddze a képzelőerődet, talán meglepődsz majd, ha azt mondom, hogy bizony léteznek fizikusprofesszorok, jó nevű egyetemeken, akik úgy gondolják, sikerült megválaszolniuk ezt a kérdést. És a válaszuk, ha hiszed, ha nem, nem.
Most pedig képzelj el valami még érdekesebbet. Egy percre gondold végig az univerzum egész történetét. A rendelkezésünkre álló adatok szerint, amiket a tudósoknak sikerült összegyűjteniük, a világegyetem körülbelül tizenöt milliárd évvel ezelőtt „robbant létre” – szó szerint, hiszen egy óriási robbanás révén keletkezett –, és ezzel megteremtette az energia és a fény mind a mai napig tartó kozmikus táncának színpadát. Most pedig gondold végig a Föld bolygó történetét. Képzeld el, ahogy egy amorf porfelhő bontakozik ki abból a bizonyos ősi tűzgolyóból, lassan szilárd gömbbé áll össze, majd gravitációs pályára áll a nap körül, és a fény és a gázok bonyolult egymásra hatása révén, évmilliárdok alatt, olyan légkört és bioszférát hoz létre, amely nem csupán az élet megszületésére, de annak fenntartására, sőt, szaporodására is lehetőséget ad.
Most pedig képzeld el, hogy az imént említett események egyike sem történt meg. Ehelyett gondold azt, hogy az egész történet csupán elvont lehetőségként létezett – egy kozmikus álom, a megannyi más kozmikus álom közt. Egészen addig, amíg ebben az álomban az élet valami úton-módon odáig nem fejlődött, hogy egy tudatos, érző lény jött létre. És abban a pillanatban, kizárólag annak az egyénnek a tudatos megfigyelése révén, az egész univerzum, beleértve az egész történelmet, ami addig a pontig vezetett, hirtelen létrejött. Addig a pillanatig valójában semmi sem létezett. Abban a pillanatban hirtelen megtörtént tizenötmilliárd év. Ha mindez úgy hangzik a számodra, mint egy tudományos-fantasztikus történet kacifántos és agyafúrt forgatókönyve, vagy a világ egyik nagy teremtésmítoszának szekuláris verziója, kapaszkodj meg. A fizikus Amit Goswami szerint ugyanis a fenti leírás egy tudományosan életképes és elfogadható leírása annak, hogy miként jött létre az univerzum.
Goswami szilárd meggyőződése – és rajta kívül még egy sor más tudós és gondolkodó vallja ezt a nézetet –, hogy az univerzum létezéséhez szükség van egy tudatos, érző lényre, aki a tudatában van. Szemlélő, megfigyelő nélkül, állítja, csupán lehetőségként létezik. És, ahogy a tudomány világában mondják, Goswami „elvégezte a számításokat”, vagyis nem csupán ködképekre építi nézeteit. A legújabb kognitív pszichológiai, biológiai, parapszichológiai és kvantumfizikai eredményeket állítja sorba, és erősen támaszkodik az ősi misztikus hagyományok világképére is. Ezáltal egy új paradigma alapjait rakja le, amit ő maga „monisztikus idealizmusnak” nevez, és amelynek lényege, hogy a tudat, és nem az anyag, képezi az alapját mindennek, ami van.
Az Oregon Egyetem fizikaprofesszoraként és az Elméleti Tudományok Intézetének tagjaként Dr. Goswamiegyike azoknak az egyre sokasodó lázadó tudósoknak, akik az utóbbi években a spirituális fennhatósága alá merészkedtek, azzal a céllal, hogy megpróbálják megmagyarázni látszólag megmagyarázhatatlan kutatási eredményeiket, és igazolják sejtéseiket az élet szellemi dimenziójának létezésével kapcsolatban. Saját munkájának beteljesedése Az öntudatos univerzum, avagy Hogyan hozza létre a tudat az anyagi világot? című könyve. A kvantumfizika (az atomi részecskék fizikája) kísérleti adatain alapuló munka eredmények és elméletek miriádját szövi egybe, amelyek a mesterséges intelligenciától a csillagászaton át a hindu misztikáig számos különböző területről származnak, hogy megpróbálja igazolni, a modern tudomány eredményei tökéletes összhangban állnak a legmélyebb misztikus igazságokkal.  
Goswami elméleti részecskefizikus, az Oregoni Egyetem Elméleti Fizikai Intézetének kutatója, 32 éve tanít. Élete közepén a kvantumkozmológia, kvantummérések felé fordult, majd az elme-test problémák kvantumszintje kezdte érdekelni. Igazán ismertté a 2004-es Mi a csudát tudunk a világról c. film után lett. Calcuttában szerezte diplomáját 1964-ben, nemsoká az Egyesült Államokban folytatódott karrierje. Napjainkban a Los Angeles-i Filozófiai Kutatások Egyetemének oktatója.  Együttműködött a dalai lámával is egy projektben.  Körülbelül tíz könyve jelent meg angolul, ezeket számos nyelvre lefordították, egyet az Édesvíz Kiadó adott ki: Képzelt ablak. Egyik fő részvevője a híressé vált 1998-as Globális Tudat Projektnek.
Goswami szerint a kvantumfizika, és még egy sor más modern tudomány azt bizonyítja, hogy az egész valóság mögött meghúzódó alapvető egység olyan tény, amely kísérletesen is bizonyítható. Mivel a spirituális ilyenfajta tudományos igazolásában óriási lehetőséget lát, lelkes és elkötelezett híve annak, hogy minél több emberhez eljuttassa elméletét, és így segítsen megtörténtté tenni a szerinte oly nagyon szükségesparadigmaváltást. Úgy érzi, hogy mivel a tudomány immáron képes igazolni a miszticizmust, amihez azelőtt hitbéli ugrásra volt szükség, most tapasztalati úton igazolható, és ezért a materialista paradigma, amely több mint kétszáz éve uralja a tudományos és filozófiai gondolkodást, megkérdőjelezhetővé vált.
Amit Goswamival interjút készíteni nagy gondolkodásbeli és világnézeti kihívást jelentett. Lenyűgözve hallgattam, amint a számomra új, és fogalmi határaimat feszegető elképzelésekről beszélt, amelyekkel ő szemmel láthatóan tökéletesen tisztában van, és teljes magabiztossággal mozog köztük. Ez pedig a hitetlenség olyan mértékű elengedését követelte meg a részemről, hogy néha úgy éreztem, gondolatban sokkal távolabb nyújtózkodom, amint azt valaha is tettem. (Goswami a tudományos-fantasztikus irodalom nagy rajongója is egyben, első könyve, a Kozmikus táncosok épp ezt a műfajt vette górcső alá, a fizikus szemén keresztül.)
Akár elfogadjuk az összes, vagy néhány ezoterikus elméletét, kreativitása és a megismerés iránti szenvedélye előtti mindenképp fejet kell hajtanunk. Goswami azok közé a gondolkodók közé tartozik, akik nyíltan vállalják a kockázatot elképzeléseikkel,és vadul eltökéltek amellett, hogy kutatásaikat megosszák a világgal. Rengeteget szerepel konferenciákon és más fórumokon, és tart előadásokat az új tudomány izgalmas eredményeiről és azok jelentőségéről. Mindezt úgy teszi, hogy közben nem csak a tudomány, de az egész társadalom javát szem előtt tartja. Indiában, szülőhazájában aktív részese egy egyre növekvő szervezett mozgalomnak, amely a tudomány és a spiritualitás közt tátongó űrt hivatott áthidalni, és ezen keresztül egy olyan diplomás képzés alapjait segít lerakni, amelyben a „tudat tudományát” oktatják majd, azt az elvet szem előtt tartva, miszerint a tudat minden létezés alapja.
Goswamit sokan a saját tudományterületén belül is úttörőnek tartják. Azzal, hogy igyekszik térdre kényszeríteni a materiális realizmust, és egyetlen paradigmán belül egyesíteni a tudás összes területét, reméli, hogy kikövezheti az utat egy új, holisztikus világszemlélet előtt, amelyben az első helyet a lélek/szellem foglalja majd el. Sőt, ő az új paradigma tudományának egyetlen olyan képviselője, legalábbis tudomásom szerint, aki egyértelműen kiáll az ezoterikus gondolkodók közt oly nagy népszerűségnek örvendő relativizmus ellen. Egy olyan időben, amikor az emberi értékek pusztulását figyelhetjük meg mindenhol magunk körül, és mindenféle értelem és jelentőség eltűnése járványos méreteket öltött, a magam részéről kevés olyan dologra tudok gondolni, amely fontosabb lehet ennél.
És mégis, a nagyon fontos és értékes munka ellenére, amit végez, komoly fenntartásaink lehetnek azzal kapcsolatban, hogy vajon Goswami megközelítése végső soron elvezet-e ahhoz az átalakuláshoz, amit a lázadó tudós remél. Olyan gondolkodók, mint például Huston Smith vagy E. F. Schumacher rámutattak valamire, amit ők arroganciának, vagy legjobb szándékkal is egyfajta naivitásnak neveznek azon tudósok részéről, akik úgy gondolják, képesek kitágítani saját területük diszciplínáját, és integrálni, illetve megmagyarázni az élet spirituális dimenzióját.  Ezek a tudósok úgy vélik, hogy már magának a spiritualitásnak tudományos igazolására tett erőfeszítés is ugyanannak a materialista késztetésnek a terméke, aminek a megdöntését célozza, és épp ezért, végső soron a szellem, Isten és a transzcendens a tudományos érdeklődésnek a puszta tárgyává degradálásához vezet.
Vajon képes a tudomány igazolni az élet transzcendens dimenzióját? Vagy jobban szolgálná az emberi faj spirituális lehetőségeit, ha elismerné természeténél fogva adott korlátait? A következő interjú ezekre a kérdésekre keresi a választ

Riporter: Könyvében, Az öntudatos univerzumban paradigmaváltás fontosságáról beszél. Beszélne egy kicsit arról, hogyan képzeli el ezt? Honnan hová kell eljutnunk pontosan?Amit Goswami: A jelenlegi világkép szerint minden anyag, és mindent lebonthatunk az anyag elemi részecskéire, alapvető összetevőire – építőköveire, ha tetszik.
AG: És az okot ezeknek az alapvető építőköveknek vagy elemi részecskéknek interakciói adják; az elemi részecskék alakítják az atomokat, az atomok a molekulákat, a molekulák a sejteket, a sejtek pedig az agyat. Minden esetben a végső ok ezen elemi részecskék interakciója. Ez tehát a jelenleg uralkodó hit – hogy a világban minden ok az elemi részecskék mozgására vezethető vissza. Ezt nevezzük „felfelé irányuló okozatiságnak” Eszerint a nézet szerint pedig az, amit mi, emberek – ön és én – saját szabad akaratunknak hiszünk, valójában nem létezik. Epifenomén csupán, másodlagos jelenség, amely az anyag okozati hatóerejéből fakad. És ezért minden olyan okozati hatás, amelyet látszólag képesek vagyunk kifejteni az anyagra, csupán illúzió. Ez tehát a jelenlegi paradigma.
Na most, az ellentétes vélekedés szerint minden a tudattal kezdődik. Vagyis a tudat az alapja minden létezésnek. Eszerint a nézet szerint a tudat egyfajta „lefelé irányuló okozatiságot” indít el. Más szóval a szabad akarat valós és létező. Amikor a világban cselekszünk, valóban az okozatiság hatása által tesszük. Ez a nézet nem tagadja, hogy az anyag is rendelkezik okozati hatóerővel –, nem tagadja, hogy az elemi részecskéktől is indul okozati erő felfelé, vagyis hogy létezik felfelé irányuló okozatiság –, emellett viszont ragaszkodik hozzá, hogy egy lefelé irányuló okozatiság is jelen van. Ez utóbbi a kreativitásunkban és a szabad akarat vezérelte cselekedeteinkben nyilvánul meg, vagy akkor, amikor erkölcsi döntéseket hozunk. Ezekben az esetekben valójában a tudat lefelé irányuló okozatiságának lehetünk tanúi.
R: A könyvében „monisztikus idealizmusnak” nevezi ezt az új paradigmát.  Ahogyan azt is állítja, hogy a tudomány igazolni látszik azt, amit a történelem során oly sok misztikus állított – vagyis hogy a tudomány legújabb eredményei párhuzamban állnak az örök spirituális tanítások lényegével. 
AG: Mindez maga a spirituális tanítások lényege. Nem csak párhuzamos vele. Az elképzelés, miszerint a tudat minden létezés alapja, nem más, mint minden spirituális tanítás lényege. És ez a lényege a monisztikus idealizmus filozófiájának is – annak ellenére, hogy egy némileg új és modern nevet adtam neki. Azért választottam ezt a nevet, mert Nyugaton létezik egy „idealizmusnak” nevezett filozófiai irányzat, amely ellentétben áll a „materiális realizmussal”, és azt vallja, hogy csakis az anyag valós. Az idealizmus erre azt mondja, hogy nem így van, a tudat az egyetlen valós létező. A nyugati gondolkodásban azonban ez a fajta idealizmus egyben dualizmust is jelent – vagyis hogy a tudat és az anyag különálló dolgok.  A monisztikus idealizmus elnevezéssel tisztáztam, hogy nem, nem erre a nyugati típusú idealizmusra gondolok, hanem egy valóban monisztikus idealizmusra, amely eddig is létezett a nyugati kultúrkörben, de csakis az ezoterikus spirituális hagyományokban. Ugyanakkor Keleten ez az elfogadott filozófia. A buddhizmusban, vagy a hinduizmusban, ahol Védantának nevezik, vagy a taoizmusban, ez mindenki filozófiája. Nyugaton azonban ez egy rendkívül ezoterikus hagyomány, amelyet csak filozófusok szűk köre ismer és képvisel, azok, akik valóban nagyon mélyen belemerültek a valóság természetének vizsgálatába.
R: Tehát azt mondja, hogy a modern tudomány egy teljesen más nézőpontból – anélkül, hogy bármit is feltett volna az élet spirituális dimenziójának létezésével kapcsolatban – ugyanide jutott vissza, és végül ezzel a nézettel találta magát összhangban, felfedezéseinek eredményeképpen.
AG: Így igaz. Ám ez az egész nem teljesen váratlan fordulat. Akvantumfizika már a kezdetektől fogva – az új tudományág 1900-ban született meg és 1925-ben bontakozott ki teljesen, amikor felfedezték a kvantummechanika egyenleteit – előrevetített egy nagy világnézeti változást. A hűséges materialista fizikusok imádták összehasonlítani a klasszikus világképet a kvantumvilágképpel. Az új tudományág képviselői természetesen nem merészkedtek olyan messzire, hogy elvessék az ötletet, miszerint csakis felfelé irányuló okozatiság létezik és az anyag áll mindenek felett, de a tény akkor is tény marad: igenis nagy paradigmaváltó potenciált láttak a kvantumfizikában. És aztán 1982-ben újfajta laboratóriumi eredmények kezdtek érkezni a fizika területéről. Ebben az évben történt, hogy Franciaországban Alan Aspect és munkatársai egy nagy kísérletet végeztek, amely következtetései megalapozták a spirituális fogalmak igazságát, és mindenekelőtt a transzcendenciáét. Szeretné, ha egy kicsit beszélnék erről a kísérletről?
R: Igen, legyen szíves.
AG: Háttérként annyi, hogy akkoriban már évek óta sejtették a kvantumfizikában, hogy a valóságnak vannak az anyagi szinten kívül is szintjei. Először is az történt, hogy a kvantumtárgyakat – a kvantumfizika tárgyait – úgy kezdték szemlélni, mint a lehetőség hullámait, vagyis „valószínűségi hullámokat”. Kezdetben az emberek azt gondolták: „Á, ezek csak szokásos hullámok”. De aztán hamarosan kiderült, hogy nem, ezek nem időben és térben létező hullámok. Egyáltalán nem nevezhetők időben és térben létező hullámoknak – olyan tulajdonságokkal rendelkeznek, amelyek nem egyeznek a hétköznapi hullámok tulajdonságaival. Ezért elkezdték őket a lehetőség hullámainak, „valószínűségi hullámoknak” nevezni, a lehetőséget pedig transzcendensnek, amely valamiféleképpen kívül áll, túlmutat az anyagon.
A tény azonban, hogy létezik transzcendens lehetőség, hosszú ideig nem volt világos. Végül Aspect kísérlete bizonyította be, hogy mindez nem csupán elmélet; valóban létezik transzcendens potenciál, és a tárgyaknak valóban van kapcsolata téren és időn kívül –téren és időn kívül! Ebben a kísérletben annyi történik, hogy egy atom kibocsát két fénykvantumot, amiket fotonoknak nevezünk, ezek ellenkező irányba haladnak, és valamiképpen ez a két foton hatással van a másik viselkedésére a távolból is, anélkül, hogy térben bármilyen jelzést adnának le egymásnak. Fontos, hogy az egész anélkül történik, hogy bármilyen jelet adnának le egymásnak, és hogy azonnali hatással vannak egymásra.
Na most, Einstein ezt már rég bebizonyította, hogy két tárgy nem lehet azonnali hatással egymásra időn és téren keresztül, mivel mindennek megvan a maximum haladási sebessége, ami nem más, mint a fény sebessége. Vagyis minden hatásnak keresztül kell haladnia a téren, és ez véges időt vesz igénybe. Ezt nevezik a „lokalitás” fogalmának. Minden jel lokális, abban az értelemben, hogy véges időre van szüksége ahhoz, hogy a téren keresztülhaladjon. És mégis, Aspect fotonjai – vagyis azok a fotonok, amiket az Aspect kísérletében vizsgált atom bocsátott ki – hatással vannak egymásra a távolból, anélkül, hogy jeleket cserélnének, hiszen azonnal teszik, gyorsabban a fénysebességnél. Ebből következik, hogy a hatás nem haladhatott a téren keresztül. Ehelyett ez a hatás a valóság egy olyan területéhez tartozik, amelyet a valóság transzcendens területének kell elismernünk.
R: Ez lenyűgözően izgalmas. De vajon a fizikusok nagy része is egyetért a kísérlet ilyetén magyarázatával?AG: Hát, a fizikusoknak egyet kell érteniük a kísérlet ilyetén magyarázatával. Sok fizikus persze a következő nézőponton van: „Igen, persze, a kísérletek. Csakhogy a részecskék ilyen kapcsolata valójában nem lényeges. Nekünk ennek a transzcendens tartománynak nem szabad figyelembe vennünk egyetlen következményét sem – ha egyáltalán nevezhetjük ennek.” Más szóval, igyekeznek a minimumra csökkenteni ezen felfedezések hatását, és továbbra is ragaszkodnak ahhoz az elvhez, hogy az anyag áll mindenek felett.
A szívük mélyén azonban tudják, mi az igazság, hiszen nagyon is bizonyított. 1984-ben vagy 85-ben, az Amerikai Fizikus Társaság találkozóján, amelyen én magam is részt vettem, az egyik szakmabeli állítólag azt mondta egy társának, hogy Aspect kísérlete után az, aki nem úgy véli, hogy valami nagyon különös folyik ebben a világban, valószínűleg köveket cipel a fejében az agya helyén.
R: Tehát azt állítja, hogy az ön nézőpontjából tekintve – amit egyébként sokan mások is osztanak – nyilvánvaló, hogy be kell hoznunk a transzcendens dimenzióját, ha meg akarjuk érteni az imént említett jelenséget.AG: Így van. Henry Stapp, a Kalifornia Egyetem fizikaprofesszora nyíltan le is írta az egyik tanulmányában 1977-ben, hogy olyan dolgok vannak hatással az időben és térben létező dolgokra, amelyek időn és téren kívül léteznek. Ha az ember kvantumtárgyakat vizsgál, ez egyszerűen nem is kérdéses a kvantumfizika területén. Na most, a csavar valójában az, a meglepő dolog az, hogy mindig kvantumtárgyakkal van dolgunk, ugyanis úgy tűnik, a kvantumfizika minden tárgy fizikája. Legyen akár szubmikroszkópikus vagy makroszkópikus, a kvantumfizika az egyetlen fizika, amely létezik. Tehát jóllehet jobban látszik, nyilvánvalóbb a fotonok, elektronok, a szubmikroszkópikus tárgyak esetében, a mi hitünk szerint az egész valóság, minden valós dolog, ugyanezen törvények szerint működik. És ha ez igaz, akkor ez a kísérlet arra szólít fel bennünket, hogy változtassuk meg a világnézetünket, hiszen mi magunk is kvantumtárgyak vagyunk.
R: Ezek elképesztő felfedezések, amelyek nagyon sok embert megihlettek. Egy sor könyv született már, ami a fizika és a misztika közt igyekszenek kapcsolatot teremteni. Fritjof Capra The Tao of Physics (A fizika taója) és Gary Zukav The Dancing Wu Li Masters (A táncoló Wu Li mesterek) című művei nagyon-nagyon sokakhoz eljuttatták az üzenetet. A könyvében azonban megemlíti, hogy van valami, ami ezekből a munkákból kimaradt, és amelyre úgy tekint, mint saját hozzájárulására ehhez az egészhez. Mondana egy pár szót arról, hogy miben más az ön munkássága annál, amit mások végeztek ezen a területen? 
AG: Nagyon örülök ennek a kérdésnek. Ezt valóban tisztázni kell, és meg is próbálom olyan Amit Goswamivilágosan elmagyarázni, ahogy csak tudom. A korai munkák, mint például A fizika taója, nagyon nagy tudománytörténeti jelentőséggel bírnak. Ugyanakkor ezek annak ellenére, hogy az ember spirituális aspektusának létezése mellett voltak, alapjában véve mégis ragaszkodtak a materiális világképhez. Más szóval, nemkérdőjelezték meg a materiális realista nézőpontját, miszerint a világon minden anyagból van. Ezt a nézetet egyik ilyen könyv sem kérdőjelezte meg. Igazság szerint az én könyvem volt az első, amelyik megtette ezt, és egyenesen rákérdezett erre, mégis szigorú tudományos vizsgálaton alapult. Más szóval, az elképzelés, miszerint a lét alapja a tudat, már korábban is létezett a pszichológián belül, mint transzperszonális pszichológia, ezen a területen kívül azonban egyetlen tudomány és tudós sem látta tisztán ezt a dolgot.
Nekem jutott tehát a megtiszteltetés, hogy felismerjem ezt a kvantumfizikán belül, és hogy rájöjjek, hogy a kvantumfizika összes ellentmondását képesek lehetünk megmagyarázni, ha elfogadjuk, hogy a létezés alapja a tudat. Ez volt tehát az én egyedi hozzátennivalóm, és természetesen ebben megvan az a paradigmaváltó erő – hiszen immár valóban egyesíthetjük a tudományt és a spiritualitást. Más szóval, Capra és Zukav – annak ellenére, hogy a könyveik nagyszerűek –, nem segítette elő a paradigmaváltást, mivel ők mindketten egy alapvetően materialista paradigmához ragaszkodtak, és igazából nem is békítették ki a spiritualitást és a tudományt.  Ugyanis, ha végső soron minden anyagi természetű, akkor az oksági hatásnak az anyagtól kell származnia. A tudatot tehát elismerik, a spiritualitást elismerik, de csakis epifenoménként, másodlagos jelenségként. És egy epifenomenális tudat nem túl jó. Úgy értem, az nem tesz semmit. Vagyis, jóllehet ezek a könyvek elismerik spirituális mivoltunkat, ez a spiritualitás végső soron valamilyen anyagi interakcióból ered.
Ez azonban nem az a spiritualitás, amiről Jézus beszélt. Ez nem az a spiritualitás, amiért olyannyira lelkesedtek a keleti misztikusok. Ez nem az a spiritualitás, amelyben egy misztikus felismerést tesz és azt mondja: „Most már tudom, milyen a valóság, és ez minden szomorúságomat elmulasztja, amit valaha éreztem. Ez végtelen, ez az öröm, ez a tudat.” Ilyen nagy ívű kijelentéseket, amiket ezek a misztikusok tesznek, nem tehetünk az epifenomenális tudatra támaszkodva. Ilyet csak akkor tehetünk, ha felismerjük magának a létezésnek az alapját, amikor közvetlenül megtapasztaljuk, hogy az Egy Minden. 
Na most, egy epifenomenális emberi lény nem rendelkezne kognícióval, gondolkodással. Nem lenne értelme azt mondani sem, hogy az ember úgy gondolja, ő a Minden. Ezt mondom én. Mindaddig, amíg a tudomány megmarad a materialista világnézetnél, és azt veszi alapul, akármennyire is szeretnénk helyet találni a spirituális tapasztalatoknak, azzal, hogy párhuzamokat vonunk, vagy kikutatjuk az agyi vegyületeket, vagy mit tudom én, nem igazán adjuk fel a régi paradigmát. Csakis akkor adhatjuk fel a régi paradigmát és egyeztethetjük össze a világképünket a spiritualitással, ha arra az alapvető spirituális elvre alapozzuk a tudományunkat, amely szerint minden létezés alapja a tudat. Ezt tettem én a könyvemben, és ez csak a kezdet. Már vannak egyéb könyvek is, amelyek szerzői szintén felismerték mindezt.
R: Vannak tehát emberek, akik megerősítik az ön gondolatait?AG: Igen, vannak emberek, akik mostanában kezdenek színre lépni, és akik szintén úgy gondolják, hogy ez a nézet a helyes út a kvantumfizika megmagyarázására, és a jövő tudományának kialakítására. Más szóval, a jelenlegi tudomány nem csak ellentmondásokhoz vezetett a kvantumfizikában, de teljesen inkompetensnek bizonyult azon a téren, hogy megmagyarázza ezeket a paradox jelenségeket és anomáliákat, például a parapszichológiát, a paranormálist – sőt, még a kreativitást is. De még az olyan hagyományos területeken is, mint az észlelés vagy a biológiai evolúció, nagyon sok olyan megmagyarázandó dolog van, amikre ezek a materialista elméletek nem adnak magyarázatot. Hogy egy példát is említsek, a biológiában például létezik a szakaszos egyensúly fogalma. Ez azt jelenti, hogy az evolúció nem csupán lassú folyamat, Darwin elképzelése szerint, de vannak benne gyors fejlődési szakaszok is. A hagyományos biológia azonban erre nem képes magyarázatot adni.
De ha a tudatra alapozzuk a tudományunkat, a tudat elsőbbségére, akkor ebben a jelenségben megláthatjuk a kreativitást, a tudat igazi kreativitását. Más szóval láthatjuk, hogy a tudat kreatívan működik még a biológiában is, még a fajok fejlődésében is. Úgyhogy képesek lehetünk betölteni ezeket a hézagokat, amikre a konvencionális biológia nem ad magyarázatot, olyan nézetekkel, amelyek lényegüket tekintve spirituálisak, mint például azzal, hogy a tudat a világ teremtője.
R: Ezzel pedig el is érkeztünk a könyve alcíméhez, ami nem más, mint hogy „Hogyan hozza létre a tudat a világot”. Ez nyilvánvalóan egy nagyon radikális elképzelés. El tudná mondani egy kicsit konkrétabban, hogyan is történik ez az ön véleménye szerint? AG: Valójában ezt a legkönnyebb elmagyarázni, mivel a kvantumfizikában, ahogy már korábban is mondtam, a dolgokat nem határozott dolgokként szemléljük, ahogyan azelőtt. Newton még azt tanította, hogy a tárgyak igenis határozott dolgok, amik mindig láthatóak, és meghatározott pályán mozognak. A kvantumfizika teljesen máshogy képzeli el a dolgokat. A kvantumfizika lehetőségként tekint a tárgyakra, valószínűségi hullámként. Eddig rendben? És akkor jön a kérdés, hogy vajon mi alakítja át a lehetőséget valósággá? Hiszen amikor látunk, akkor csakis valós eseményeket látunk. A valóság tehát velünk kezdődik. Amikor látod a székedet, egy valós széket látsz, nem pedig egy lehetséges széket, nemde?
R: Igen – remélem.
AG: Mindannyian ebben reménykedünk. Ezt nevezik „kvantummérési paradoxonnak”. Azért paradoxon, merthogy kik vagyunk mi, hogy elvégezzük ezt az átváltást? Hiszen végtére is, a materialista paradigmában mi nem rendelkezünk semmilyen okozati hatókörrel. Nem vagyunk egyebek, mint az agy, amely atomokból és elemi részecskékből épül fel. Hogyan tud tehát egy agy, amely atomokból és elemi részecskékből áll, átalakítani egy valószínűségi hullámot, miközben saját maga is az? Saját maga is az atomok és elemi részecskék valószínűségi hullámaiból áll, ezért nem képes átalakítani a saját lehetőségét valósággá. Ezt nevezik paradoxonnak. Az új nézet szerint a tudat a létezés alapja. Ki alakítja hát át a lehetőséget valósággá? A tudat, ugyanis a tudat nem engedelmeskedik a kvantumfizikának. A tudat nem anyagi természetű. A tudat transzcendens. Látod ebben a paradigmaváltó erőt – hogy hogyan is teremti meg a tudat az anyagi világot? A kvantumfizika anyagi világa csupán lehetőség. A tudat az, amely a lehetőség valósággá váltásán keresztül megteremti mindazt, ami látható. Más szóval, a látható világot a tudat teremti meg.

R: Hogy őszinte legyek, amikor először láttam a könyve alcímét, azt hittem, metaforikusan fogalmaz. De most, hogy elolvastam, és itt beszélgetek magával, határozottan kezdem érteni, hogy sokkal inkább szó szerint értette, mint gondoltam. Engem személyesen a leginkább az fogott meg a könyvében, amikor azt állította, hogy nézetei szerint az egész fizikai univerzum csupán a megannyi fejlődő lehetőség birodalmában létezett, míg egy ponton fel nem bukkant egy tudatos, érző lény lehetősége, és azon a ponton hirtelen az egész univerzum megszületett, beleértve azt a tizenötmilliárd évnyi történelmet, amely odáig vezetett. Ezt valóban így gondolja?
AG: Igen, szó szerint így gondolom. Ezt követeli meg a kvantumfizika. Igazság szerint ezt nevezik a kvantumfizikában „késleltetett választásnak”. Én csak hozzáadtam ehhez a fogalomhoz a „én-referencia” fogalmát. A késleltetett választás fogalma valójában igen régi. Egy nagyon híres fizikus, John Wheeler nevéhez fűződik, ő azonban még nem látta egészen helyesen az egészet, legalábbis véleményem szerint. Kihagyta a képből az én-referenciát. Mindig ugyanaz a kérdés merül fel: „Az univerzum állítólag tizenöt milliárd éve létezik, így, ha tudatra van szükség ahhoz, hogy a lehetőséget valósággá alakítsa, akkor hogyan lehetséges, hogy az univerzum már ilyen régóta létezik?” Mert nem volt tudatosság, nem volt érző lény, biológiai lény, szénalapú létforma, ebben az ősi tűzgolyóban, amely állítólag létrehozta az univerzumot, a big bangben. De eszerint a másik nézet szerint az univerzum lehetőség alakjában maradt mindaddig, amíg az én-referáló kvantummérés ki nem alakult – ez tehát az új elképzelés. Egy szemlélő alapvetően fontos, hogy a lehetőség valósággá alakuljon, így tehát csakis akkor, ha a szemlélő szemlél, teremtődik meg az egész – beleértve az időt is. Az egész múlt, ebben az értelemben, abban a pillanatban jön létre, amikor az első érző lény szeme rávetül.
Úgy tűnik, ez az elképzelés, egy nagyon bölcs és kifinomult módon eddig is jelen volt a csillagászatban és a kozmológiában, mégpedig az „antrópikus elv” köntösében. Arról van szó, hogy egyre több csillagász – végső soron kozmológus – gondolta úgy, hogy az univerzumnak célja van. Az egész olyannyira finom hangolású, olyan sok az egybeesés, hogy nagyon valószínűnek tűnik, hogy célzottan teszi, amit tesz. Mintha az univerzum úgy fejlődne, hogy egy bizonyos ponton megjelenjen egy érző lény.
R: Vagyis azt állítja, hogy van valami célzatosság abban, ahogyan az univerzum fejlődik; hogy egy bizonyos értelemben bennünk, emberi lényekben hozza meg várva várt gyümölcsét?
AG: Hát, az ember talán nem a végső állomása mindennek, de egészen biztosan a legelső virágzása, hiszen most már itt a lehetősége a manifeszt teremtőerőnek, kreativitásnak, az érző lényben testet öltő kreativitásnak. Az állatok is érző lények, de nem kreatívak abban az értelemben, ahogyan mi. Ezért az ember most valóban összegzésnek tűnik, de nem biztos, hogy a végső összegzés. Véleményem szerint még hosszú út áll előttünk, és hosszú fejlődés vár még ránk.
R: A könyvében egészen odáig elmegy, hogy azt is felveti, az egész kozmosz talán épp mi miattunk jött létre.
AG: Így van. Ez alatt azonban az érző lényeket értem, minden érző lényt. Mi vagyunk az univerzum. Ez egészen biztos. Nyilvánvaló. Az univerzum én-tudatos, de ez az én tudat rajtunk keresztül valósul meg. Mi viszünk jelentést az univerzumba. Földrajzilag ugyan nem mi vagyunk az univerzum középpontja – Kopernikusznak ebben igaza volt –, jelentését tekintve azonban igen.
R: Az univerzum tehát rajtunk keresztül nyeri el a jelentését?
AG: Az érző lényeken keresztül.  És ez nem antropocentrikus abban az értelemben, hogy csak a földlakókra vonatkozik. Lehetnek érző lények más bolygókon, más csillagokon is – igazság szerint én meg vagyok győződve róla, hogy vannak – és ez a feltevés teljes mértékben egybehangzik ezzel az elmélettel.
R: Ez az emberközpontú – vagy érző-lény-központú – álláspont igencsak radikálisnak tűnik egy olyan időszakban, amikor a modern progresszív gondolkodás, az ökológiától kezdve a feminizmuson át a rendszerelméletig, épp az ellenkező irányba tart. Ezek a tudományok sokkal inkább az interkonnektivitás, és interrelativitás irányába mutatnak, vagyis az egész bármely része – legyen az egy bizonyos faj, például az emberi faj – egyre kisebb jelentőséggel bír. Az ön elképzelése mintha egy sokkal tradicionálisabb, majdnem bibliai nézethez nyúlna vissza. Hogyan válaszolna a jelenleg népszerű „nemhierarchikus” paradigma képviselőinek?
AG: Ez nem más, mint az örökérvényű filozófia, a monisztikus idealizmus, és a panteizmus közti különbség. Ez utóbbi filozófiák – amiket én „ökológiai” világnézeteknek nevezek – és amiket Ken Wilber is így hív – rossz fényt vetnek Istenre azáltal, hogy egy korlátolt létezőként tekintenek rá a megfogható valósághoz képest. Ránézésre, a felszínen ez jól hangzik, hiszen így minden istenivé válik – a sziklák, a fák, sőt, az emberek is; ők mind egyenlőek és mind isteniek – mindez nagyon szépen hangzik, de egészen biztosan nem egyeztethető össze azzal, amit a spirituális tanítók tudtak. A Bhagavad Gítában Krishna azt mondja Arjunának: „Mindezek a dolgok bennem vannak, én azonban nem vagyok bennük” Mit ért ezen? Azt, hogy „én nem kizárólagosan bennük vagyok”.
Vagyis igenis létezik fejlődés a manifeszt valóságban. Fejlődünk. Ez azt jelenti, hogy az amőba persze a tudat manifesztációja, ahogyan az ember is. De nem ugyanazon a szinten tartózkodnak. Evolúciósan, a fejlődés szempontjából mi előrébb vagyunk, mint az amőba. És ezek az elméletek, ezek az ökológiai világnézetet képviselő emberek, ezt nem látják. Nem értik helyesen, hogy mi az evolúció, hiszen nem vesznek tudomást a transzcendens dimenzióról, nem vesznek tudomást az univerzum célzatosságáról, erről a kreatív játékról. Ken Wilber nagyszerűen rámutat erre Sex, Ecology Spirituality (Szex, Ökológia, Spiritualitás) című könyvében.
R: Vagyis azt mondja, hogy van igazság abban, amit mondnak, de enélkül a másik aspektus nélkül, amit ön behozott, a nézetük nagyon ...
AG: Nagyon korlátozott. Ezért nagyon korlátozott a panteizmus. Amikor a nyugatiak elkezdtek Indiába menni, azt hitték, az egy panteista ország, hiszen olyan sok istene van. Az indiai filozófia Istent látja a természetben, és nagyon sok mindenben – néha sziklákat imádnak, és ilyen dolgok – úgyhogy ezért azt gondolták, hogy panteista, és csak valamivel később jöttek rá, hogy van egy transzcendens dimenziója. Igazság szerint a transzcendens dimenzió nagyon is fejlett az indiai filozófiában, míg Nyugaton a transzcendens dimenzió el van rejtve a néhány ezoterikus rendszerben, mint amilyen például a gnosztikusoké, és néhány nagymesterben, mint amilyen Eckhart mester. Jézus tanításaiból Tamás evangéliumában látható. De nagyon mélyre kell ásni, hogy ezt a fonalat megtaláljuk a nyugati filozófiában. Indiában az Upanisádokban, a Védákban és a Bhagavad Ghítában nagyon is nyilvánvaló és kifejezett. Na most, a panteizmus nagyonjól hangzik. De csak egy része a történetnek. Jó módja annak, hogy imádjuk, tiszteljük Istent, hogy behozzuk a spiritualitást a mindennapi életbe, mivel hasznos, ha az ember felismeri, hogy a szellem mindenben ott van. De ha csak ezt a diverzitást látjuk, és mindenbe Istent képzeljük, miközben nem látjuk az Istent, aki túlmutat az egyes dolgokon, akkor valójában nem ismerjük fel a lehetőségeinket. Nem ismerjük fel Énünket. Ezért az Én-felismerés része a valóság panteisztikus aspektusának felismerése, de a transzcendens aspektus felismerése is. 
R: Amellett, hogy tudós, ismeretes önnel kapcsolatban, hogy spirituális gyakorlatot is folytat. Beszélne nekünk egy kicsit arról, hogy miként került közel a spiritualitáshoz?
AG: Azt hiszem az enyém egy nagyon átlagos, majdhogynem klasszikus eset. Az ideális klasszikus eset természetesen Buddha híres története, aki huszonkilenc évesen ráébredt, hogy minden hercegi gyönyöre valójában időpocsékolás volt, hiszen a világban jelen van a szenvedés. Az én esetemben ez nem volt ilyen drasztikus, de amikor körülbelül harminchét lettem, a világ elkezdett szétesni körülöttem. Elveszítettem a kutatói ösztöndíjamat, elváltam, és nagyon egyedül voltam. A szakmai öröm, amit azelőtt abból merítettem, hogy fizikatanulmányokat írtam, messzire elkerült.
Emlékszem egy alkalomra, amikor egy konferencián voltam, és egész nap mást sem csináltam, csak ténferegtem, és mindenkivel vitába keveredtem.  És aztán, este hihetetlenül egyedül éreztem magam. És akkor rájöttem, hogy fáj a szívem, és hogy már vagy egy egész üveg orvosságot magamba döntöttem, és mégsem akar elmúlni. Akkor rájöttem, mi a szenvedés; szó szerint felfedeztem. A szenvedés felfedezése vezetett el engem a spiritualitáshoz, mert ennek megtapasztalása után nem gondolkozhattam másképp. Képtelen voltam máshogy gondolkodni – jóllehet előtte már teljesen elvetettem Isten létezésének ötletét, és materialista fizikusként dolgoztam egy jó ideje. Sőt, amikor a gyerekeim megkérdezték egyszer, hogy „Apa, te ateista vagy?” , valami ilyesmit mondtam, „Igen”. „És van Isten?” „Nem, nem hiszek Istenben.” Gyakran mondtam ilyeneket. De akkoriban, harminchét éves korom körül ez a bizonyos világ – amelyben Isten nem létezett, és ahol a boldogság egyedüli forrása és az élet értelme csakis az elme hozta szakmai dicsőség elérése volt – egyszerűen nem elégített ki és nem tett boldoggá többé. Igazság szerint tele volt szenvedéssel. És akkor rátaláltam ameditációra. Ki akartam deríteni, hogy van-e valami módja, hogy legalább enyhülést találjak, ha boldogságot nem is. És végül hatalmas öröm származott belőle, ehhez azonban idő kellett.
R: Érdekes, hogy miközben a spiritualitás felé fordult, mert úgy érezte, hogy a tudomány nem elégíti ki eléggé az igazságkeresését, mégis mindvégig megmaradt tudósnak. 
AG: Igen, ez így van. Csak az változott meg, ahogyan a tudományt művelem. Ami velem történt, és ami miatt elveszítettem az örömömet a tudományban, az, hogy szakmai versenyt csináltam belőle. Elveszítettem az ideális utat, ahogyan a tudományt művelni kell, letértem róla. A tudományt a felfedezés szelleme, a kíváncsiság, az igazságkeresés élteti, mozgatja. Én azonban a tudomány által nem az igazságot kerestem többé, és ezért kellett felfedeznem a meditációt, ahol ismét az igazságot kereshettem, a valóság igazságát. Mi a valóság természete végtére is? Amint látja, az első tendencia a nihilizmus volt, ahol semmi sem létezik; teljes kétségbeesésben voltam.  De a meditáció nagyon hamar megtanított rá, hogy az egész nem ilyen kilátástalan. Volt egy megtapasztalásom. Egy pillanatra megláttam, hogy a valóság valóban létezik. Nem tudtam, hogy mi az, de tudtam, hogy létezik. Ez adta meg a lökést, hogy visszatérjek a tudományhoz, és megnézzem, képes vagyok-e új energiával és egy új irányból megközelíteni a tudományt, és tényleg az igazságot keresni, ahelyett, hogy a szakmai elismerést hajszolnám.
R: És hogyan hatott ez az újjáéledt igazságkeresés, igazságvágy, életének eme spirituális magja, a tudományos gyakorlatára? 
AG: Az történt, hogy ezek után már nem csak azért műveltem a tudományt, hogy tanulmányokat közöljek, és olyan problémákkal foglalkozzak, amelyek lehetővé teszik, hogy tanulmányokat írjak róluk és ösztöndíjakat nyerjek el velük. Ehelyett elkezdtem az igazán érdekes problémákkal foglalkozni. És a ma igazán érdekes problémái nagyon ellentmondásosak és tele vannak anomáliával. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy a hagyományos tudósoknak nincsen néhány nagyon érdekes problémafelvetésük.  Ott is van egy pár valóban fontos kérdés. De az egyik probléma, amit én nagyon hamar felfedeztem, és amely a vezérfonalammá vált, és elvezetett a valóság kérdéseihez, az a kvantummérés problémája.
Nézze, a kvantummérés problémája látszólag egy olyan probléma, amely megakadályozza, hogy az ember bármilyen szakmai eredményt érjen el, mert olyannyira bonyolult és nehéz. Évtizedek óta foglalkoznak vele, és nem tudták megoldani. Én azonban azt gondoltam: „Nekem nincs mit vesztenem, és én csak az igazságot akarom vizsgálni, úgyhogy miért ne vágnék bele?” A kvantumfizikát jól ismertem. Egész életemben ezen a területen végeztem kutatásokat, akkor miért ne venném szemügyre a kvantummmérés kérdését? Így jutottam el a kérdésig, hogy „Milyen cselekvő alakítja át a lehetőséget valósággá?” És így is 1975-től 1985-ig kellett várnom, amíg egy misztikus áttörés révén fel nem ismertem.
R: Beszélne erről az áttörésről?
AG: Nagyon szívesen. Még ma is élénken él bennem. Nézze, akkoriban az volt a bölcsesség – és mindenféle könyvben ez volt olvasható, A fizika Taójától kezdve a Táncoló Wu Li mestereken át Fred Alan WolfTaking the Quantum Leap (Kvantumugrás) című könyvéig –, hogy a tudat minden bizonnyal egy, az agyi működésből származó folyamat. És annak ellenére, hogy ezek közül a szerzők közül néhányan, meg kell hagyni, oksági hatókörrel ruházták fel a tudatot, azt senki sem tudta megmagyarázni, hogyan történik mindez. Ez volt a nagy titok, hiszen, ha a tudat az agyi működésből származó folyamat, akkor minden oksági hatókörnek végső soron az anyagi természetű elemi részecskékből kell jönnie. Ezt nem értettem. Senki sem értette. És sehogy sem találtam rá megoldást. David Bohm rejtett változókról beszélt, úgyhogy én is eljátszottam kicsit az explicit és implicit sorrenddel kapcsolatos elképzeléseivel – de mindez nem volt kielégítő, mert Bohm elméletében, megintcsak nincs oksági hatóköre a tudatosságnak. Teljesen realista elmélet. Más szóval, egy olyan elmélet, amivel mindent matematikai egyenletekkel lehet megmagyarázni. Nincs szabad választás a valóságban. Úgyhogy küzdöttem és küzdöttem, mivel meggyőződésem volt, hogy a választás szabadságaigenis valós. 
És akkor egyszer csak megtörtént az áttörés. A feleségem és én a kaliforniai Venturában voltunk, és egy misztikus barátom, Joel Morwood lejött hozzánk Los Angelesből, hogy közösen elmenjünk, és meghallgassuk Krishnamurtit. Krishnamurti, mondanom sem kell, lebilincselő, nagyszerű misztikus. Meghallgattuk, és aztán hazamentünk. Vacsoráztunk, beszélgettünk, én pedig levágtam egy szöveget Joelnak a legutóbbi elképzeléseimről a tudat kvantumelméletével kapcsolatban. Joel pedig feltett nekem egy kérdést. „Meg lehet magyarázni a tudatot?” – kérdezte. Én erre megpróbáltam válaszolni, ő azonban nem figyelt rám. Azt mondta: „Felvetted a tudományos szemellenzőt. Nem látod, hogy a tudat minden létezés alapja.” Nem pont ezeket a szavakat használta, hanem valami ilyesmit mondott: „Istenen kívül nincs semmi más.” És akkor valami átkapcsolódott bennem, amit nem igazán tudok megmagyarázni. Ez a végső megértés, ami abban a pillanatban történt velem. Teljes fordulat következett be a pszichémben, és egyszerűen megértettem, hogy a tudat minden létezés alapja. Emlékszem, felkeltem aznap éjjel, kinéztem az égboltra, és igazi misztikus érzésem támadt azzal kapcsolatban, hogy mi is a világ. Tökéletesen biztos voltam benne, hogy igen, ilyen a világ, ilyen a valóság, és hogy igenis lehet tudományt művelni. Nézze, az uralkodó nézet – még a David Bohm-félék körében is – az volt, hogy „hogyan művelhetnél tudományt anélkül, hogy azt gondolnád, van valóság és anyag és mindez? Hogy művelhetsz tudományt, ha hagyod, hogy a tudat „önkényes” dolgokat tegyen?” De én teljesen meggyőződtem róla – azóta sem vetült rá még a kétség árnyéka sem –, hogy igenis lehet tudományt művelni ezen az alapon. És nem csak ezt, de meg is lehet oldani így a mai tudomány problémáit. Hát ez az, ami történik. Természetesen nem oldódott meg az összes probléma azon az éjjelen. Az az éjjel csak a kezdete volt egy újfajta tudománynak.
R: Ez nagyon érdekes. Szóval azon az éjjelen egy valós elmozdulás történt a nézőpontjában. És ezután minden más lett?
AG: Minden más lett.
R:  Miután elkezdte kidolgozni a részleteit az ebben a kontextusban művelhető tudománynak,  azt találta, hogy mélyebben képes behatolni a problémákba? Átalakult a saját tudományos gondolkodása ennek az élménynek a hatására?
AG: Igen. Pontosan. Ami történt, nagyon érdekes volt. Leragadtam, amint már mondtam, leragadtam ennél az elképzelésnél: „Hogyan lehet a tudatnak oksági hatóköre?” És most, hogy ráébredtem, hogy a tudat a lét alapja, hónapokon belül a kvantummérés összes problémája, az összes mérési paradoxon, egyszerűen szétfoszlott. Megírtam az első tanulmányomat a témában, amely 1989-ben jelent meg, ez azonban csak az elképzelések finomításáról és a részletek kidolgozásáról szólt. A végeredmény az lett, hogy a teremtő erőnek, amely azon az éjjelen 1985-ben új életre kelt bennem, még vagy három évre volt szüksége, hogy teljesen kibontakozzon és kifejezze önmagát. De azóta is csak úgy záporoznak a fejemben az ötletek, és rengeteg problémát megoldottam már – a kogníció problémáját, az észlelés, a biológiai evolúció, a test-elme alapú gyógyítás problémáját. Legújabb könyvem címe Physics of the Soul (A Lélek fizikája). Ez a reinkarnáció elméletét tartalmazza, teljesen kidolgozva. A kreativitás egy csodás kalandja volt.
R: Nyilvánvalónak látszik, hogy a spirituális érdeklődés az ön esetében jelentős hatással volt arra, ahogyan a tudományt műveli. És ha a lencse másik oldaláról szemléli a dolgot, mit mondana, hogyan befolyásolta a spirituális fejlődését a tény, hogy Ön egy tudós?
AG: Igazság szerint én már egy ideje nem választom szét ezt a két dolgot. Ez az azonosulás, ez a teljesség, a spirituális és a tudományos integrálása nagyon fontos volt a számomra. A misztikusok gyakran figyelmeztetik az embereket: „Nézd, ne választd szét az életedet erre meg arra.” Számomra ez természetesen jött, abból, hogy felfedeztem a tudomány művelésének egy új módját, amikor felfedeztem a szellemet. Azóta szellem jelenti létezésem természetes alapját, úgyhogy ezek után, bármit teszek, nem választom őket külön.
R: Említette, hogy elmozdulás következett be a tudományos motivációjában – hogy egy ponton változni kezdett az, ami hajtja. Ez egy olyan dolog, amin nagyon sokat gondolkodtam, amikor erre az interjúra készültem: Hogy mi az, ami valójában a tudományt motiválja? Miben különbözik attól, ami a spirituális keresését motiválja? És különösen az, hogy voltak emberek – olyan gondolkodók, mint például E. F. Schumacher vagy Huston Smith – akik szerint a tudományos forradalom óta, azóta, hogy Newton és Descartes nézetei elterjedtek, a tudomány egész megközelítése az volt, hogy uralni vagy irányítani akarta a természetet vagy a világot. Az ilyen kritikusok kételkednek benne, hogy a tudomány valaha is jó eszköze lehet a legmélyebb igazságok feltárásának, mivel úgy gondolják, hogy a tudományt egy rossz indokból fakadó tudásvágy hajtja. Egyértelmű, hogy ön a munkássága során nagyon mélyen belemerült a tudományos világba – ismer egy sor tudóst, konferenciákra jár, mindez körbeveszi, és így, talán, maga is küzd ezzel a motivációval. Tudna egy kicsit beszélni erről? 
AG: Igen, ez egy nagyon, nagyon jó kérdés; olyan, amit nagyon mélyen meg kell értenünk.
A probléma az, hogy akiket ez a hajtóerő, a tudománynak ez a bizonyos hajtóereje mozgat, beleértve azoknak a könyveknek a szerzőit is, amiket korábban említettünk, A fizika taóját vagy a Táncoló Wu Li mestereket, még ha el is ismerik a spiritualitást az anyagi világnézet keretein belül, Istent csakis az istenség benső aspektusában látják. Ez azt jelenti, hogy egyetlen valóság létezik. És azáltal, hogy azt mondod, hogy csupán egyetlen valóság van – az anyagi valóság –, még ha át is itatod az anyagot spiritualitással, mivel még mindig egy szinttel dolgozol, figyelmen kívül hagyod a transzcendens szintet.  És így csupán csak a torta egyik felét látod; a másikat nem foglalkozol. Ken Wilber nagyszerűen fogalmazza meg ezt. Ezért aztán azt kell tenni – és akkor tűnik el a tudomány stigmája –, hogy belevonjuk a másik felet is a tudományba. Én azt hiszem, mindeddig nagyon homályos volt, hogy ennek a bevonásnak miként is kellene történnie. Jóllehet bizonyos emberek, például Pierre Teilhard de Chardin, Aurobindo vagy Madame Blavatsky, a teozófiai mozgalom megalapítója, felismerték, hogy lehetséges egy ilyenfajta tudomány, csak nagyon kevesen voltak, akik valóban látták is, hogy hogyan.
Amit tehát én tettem, az az volt, hogy valós alakot adtam ezeknek a vízióknak, amelyek a múlt század elején kezdtek körvonalazódni. És amikor az ember ezt megteszi, amikor rájön, hogy a tudomány épülhet a tudat elsőbbségére, akkor ez a korlátozottság eltűnik. Más szóval, a stigma, hogy a tudomány elkülönít, elmúlik. Az anyagi, materialista tudomány valóban szeparatista. Az új tudomány azonban azt mondja, hogy a világ anyagi része igenis létezik, és a szeparatista mozgalom is része a valóságnak, de csupán egy része. Létezik szeparáció, és aztán létezik integráció. A könyvemben tehát, Az öntudatos univerzumban, a hős útjáról beszélek ebben az egész nagy tudományos vállalkozásban. Négyszáz évvel ezelőtt Galilei, Kopernikusz, Newton és a többiek, elkezdték a szeparatista vonalat, és azóta a különállás útját járjuk. De ez csak a hős útjának első része. A hős felfedezést tesz és visszatér. Mi mindannyian a hős visszatérésének vagyunk most tanúi ezen az új paradigmán keresztül.  
Készítette Craig Hamilton, Fordította Cziczelszky Judit

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése