2013. szeptember 19., csütörtök

Megbocsátás

A félelem gyengítő energiája mellett van egy másik érzés, ami lesújtó erővel hat ránk, meghatározza, sötétre festi pillanatainkat, életünket egészen addig, míg meg nem értjük, s ez által átalakítva azt meg nem szabadulunk tőle. Ez a DÜH, más szóval harag. Érdemes foglalkozni vele, hiszen a félelemhez hasonlóan alacsony rezgésszintet eredményez, amiről már tudjuk, hogy életünk alakulására egyáltalán nem kedvező hatásokkal bír. Ráadásul blokkolja fejlődésünket, tévutakra visz, eltakarja, leplezi a Valóságot.

Amikor dühös vagy valakira, nézd meg MIÉRT tulajdonképpen? Azért, amit a másik tett? Vagy esetleg azért, ahogy a tette rád hatott? Én úgy gondolom, ez az utóbbi az igaz. Soha nem a másikra haragszunk. Gondolj végig egy helyzetet, amiben valaki feldühített, vizsgáld alapossággal, figyelemmel – mi is történt valójában? Tényleg őrá haragszol? Vagy magadra, amiért belevitted magadat ebbe a helyzetbe, nem hallgattál a megérzéseidre, félreismertél valakit, ráadásul nem először, vagy csalódtál, mert nem teljesítette be hozzá fűzött reményeidet, álmaidat, vágyaidat, kudarcot vallottál valamiben újra? Vagy netalán tükröt mutatott, amivel nem szívesen szembesülsz? És sorolhatnám… Gondold végig, mi van, ha igaz, amit mondok, s ilyenkor nem a másikra haragszol, hanem ÖNMAGADRA?

Tudom, nehéz ezt beismerni, elfogadni, hiszen sokkal egyszerűbb a másikban keresni a hibát, másra mutogatni, kígyót-békát kiabálni rá, ítélkezni felette. Ez roppant könnyű megoldás, de nem visz hosszú távon messzire. Amikor vadul másra, másokra mutogatsz, emlékezz a régi buddhista bölcsességre, miszerint: nézd meg a másikra mutogató kezedet, s látni fogod, csupán egyetlen ujj mutat rá, három pedig önmagadra irányul! Tiszta kép… a másikról mondott ítélet önmagadról, önmagadnak szól.



Ha ezt veszed alapul, a harag téma egészen más megvilágításba kerül. Valakire dühös vagy, s ez elvisz önmagad megértéséhez. Persze, csak ha hajlandó vagy szakítani a hagyományaiddal, s mostantól a felelősséget nem hárítani, hanem felvállalni akarod. Ezek után jöhet csak a Megbocsátás.

Ha haragszol valakire, akkor valamikor meg kell érkeznie a megbocsátásnak is, hiszen amíg ez nem történik meg, nem nyughat a lelked, nem lehet béke benned, s így napjaidban sem, hiszen beárnyékolja a Bűntudat. Alaposan megtanultad a leckét, pici korodtól tanították a bocsánatkérést, magadévá is tetted, képes is voltál rá rengetegszer az életedben, csak közben azt nem értetted, miért van az a furcsa, gyomorremegős érzés benned, amikor bocsánatkérésedre válaszul megérkezett a ‘nem haragszom’ válasz. Megértheted, ha megnézed, mi játszódik le, amikor most már felnőtten úgymond ‘megbocsájtasz’ valakinek a ‘bűnéért’.

Amikor nagylelkűen megbocsájtasz az ‘ellened vétkezőnek’, semmi más nem történik, mint hogy burul az egyenrangúság ebben a kapcsolatban. Fölé emelkedsz, lenyomod, s még inkább tudatosítod a másikban, hogy te mennyire nagyon nemes és jó vagy, ő pedig ezzel ellentétben mennyire nem az. Érdemes ezek mentén végiggondolni, hányszor kötelezik a felnőttek a gyerekeket bocsánatkérésre, s hogy miért is?! Hiszen a szülő-gyermek kapcsolat nem hatalmi játszma, ha valami, hát ez nem erről kell hogy szóljon az életünkben, épp elég az, ami kívülről érkezik…

De hát akkor mit tegyél, hiszen a megbocsájtás szükséges, mert egészen addig fogságban tart a düh, harag, egészen addig mérgez, amíg meg nem bocsájtasz. Most, hogy már tudod, a dühöd, haragod, bosszúságod, ítélkezésed tulajdonképpen nem a másiknak, másikról szól, hanem önmagadnak, önmagadról. Így egyszerű a megoldás: nem a másiknak, hanem ÖNMAGADNAK KELL MEGBOCSÁJTANOD! Minden apróságért, minden nagy felismerésért, érzésért, ami egy másik emberen keresztül így érkezik meg hozzád. Csak mondd ki: ‘megbocsájtok magamnak a kudarcomért.. megbocsájtok magamnak azért, mert hagytam, hogy becsapjanak… megbocsájtom magamnak, hogy nem vettem észre… stb. Ha figyelsz, mindig pontosan fogod tudni, mikor miért kell megbocsájtanod önmagadnak.

Amikor sikerül megbocsájtanunk magunknak, akkor születik meg az Elfogadás. Önmagunk elfogadása. Sokszor hallhattál már arról, mennyire fontos a másik elfogadásának képessége, de ahhoz, hogy ez Valóban sikerülhessen, mindenek előtt és felett Önmagadat kell elfogadnod. Ha ez sikerül, nem lesz több düh, gyűlölet, ítélkezés – csak az a tiszta lap önmagad számára, amivel a világra érkeztél.

Hófehér, tiszta lappal érkezel a világba, nincs bűntudat, harag, szégyen, csupán nyitott, befogadó, felszabadult, boldog lelked. Aztán a külső körülmények hatására ez az énkép lassan, de biztosan megváltozik, kialakul a hitrendszered, összezavarodsz, bezárkózol, félsz, már azt sem tudod, ki vagy, ELSZIGETELŐDSZ, mert nem bírod már mások ítéleteit feldogozni, s egy palánk mögé húzódva remegő gyomorral bizalmatlanul pillogsz a világra, az emberekre, s egyetlen dologra vágysz mérhetetlenül: a TISZTA LAPRA.

Hát, itt az ideje, hogy ne várj tovább, ne másoktól várd a vágyott tiszta lapot, hanem teremtsd meg magadnak!

„Az Örökkévalóság szemében nincs vétek. Nem vétkezhetünk, mert ajándékba kaptuk az emberi életet, amelyben felfedezőúton vagyunk. Megfigyelhetjük, mi történik, és anélkül, hogy ítélnénk fölötte, eldönthetjük, hogy rossza az íze, a szaga, vagy az általa keltett benyomás nem felel meg a mi utunknak. Mondjunk rá áldást, és menjünk tovább. Így tehetünk eleget a mindenkit átölelő szeretet parancsának. Ez nem azt jelenti, hogy szeretnünk kell valakinek a tetteit vagy a viselkedését, de ne nevezzük rossznak. Ez nem tartozik az utunkhoz. Ne pazaroljunk rá energiát, se szóban, se tettben, se gondolatban.

Ha ítélünk, akkor meg kell tanulnunk megbocsátani is. Megbocsátani másoknak, megbocsátani a helyzeteknek, megbocsátani önmagunknak.

Ha csak figyelünk és nem ítélünk, nincs szükség megbocsátásra. A megfigyelés kéz a kézben jár a megértéssel, annak a tudásával, hogy mindenben a tökéletes Isteni Rend uralkodik. Csak a mi halandó elhatározásunkon múlt, ha nem nőttünk fel a tökéletességünkhöz. Naponta közelíthetünk lehetőségeinkhez, és velünk együtt lesz tökéletesebb a világ, amíg a csodaszép aranykör szemünk láttára vissza nem tér önmagába.’
Marlo Morgan

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése