A testben megnyilatkozó hatalmas vonzóerőtől, amely a két nemet egymás felé hajtja, senki és semmi nem tud szabadulni, mert ez a gravitáció benne van az egész mindenségben, mivel azok az erők, azok a fluidok, amelyek a bűnbeesés után képződtek, s amelyek a duálok kettészakadásával egymástól elváltak, az elválás után is kénytelenek magukat kifejezni, mivel az élet törvénye megkívánja tőlük, hogy önmagukat adják, önmagukból mindig a jobbat, a tisztábbat hozzák felszínre.
Tehát ezt a törvényt nem játszhatja ki senki.
Vannak ugyan, akik ki akarják játszani és félre akarják tolni; de éppen, mert az akaratukkal, tévelygő elgondolásukkal félreállítják, ugyanezek az erők, amelyek, mint mondtam, kifejezésre vágynak, belesodorják a hasonnemű szellemfluidok kapcsolatába, úgyhogy a hasonlókkal próbálnak összekapcsolódni, hogy ne jöhessenek létre azok a fájdalmas ered-mények, amelyek a kétneműek kapcsolódásából keletkeznek, mert a terheket nem akarják hordozni, amelyeket gőgjükben át sem tudnak tekinteni. És mivel nem találják meg azt a célt, nem találják meg a szenvedéseikre a kiengesztelődés és kiegyenlítődés feleletét, tehát belekerülnek ebbe az útvesztőbe, és fluidokat sűrítenek egészen eddig, ameddig ezek a fluidok a saját izzó életerővel túltöltött burkaikban fel nem robbannak, és szét nem szórják azokat a szellemeket, akik tudatlanságukban ilyen elferdült és lehetetlen állapotokat hoztak létre.
Mert az ilyen fluidtömörítéseket, amelyek magukban elzárják a fejlődés lehetőségét, robbanásszerűen oszlatja szét időközönként a fejlődés törvénye.[1]
Mert ezeknek a szellem- és embercsoportoknak a fejlődése mind-mind egy nagy közös fluidburokba van bezárva. Ez a fluidburok, ez a tömörítés mind keményebb és keményebb páncéllal veszi őket körül, úgy hogy akik ebbe egyik vagy másik életükben belejutnak és innen kerülnek a testöltés törvényébe, azok annak ellenére, hogy ép testet formál körülöttük a természettörvény, az ő lelki hajlandóságuknak engedve újra csak fölkeresik ezeket a lehetőségeket.
Azonban mind nehezebben és nehezebben jutnak testhez, mivel ezeket a női fluidok taszítják maguktól, úgyannyi-ra, hogy ők önmagukban, a szféráknak mintegy a fenekén, az érzéki emberszellemeknek gyűlöletétől űzetve és hajszoltatva, kénytelenek üregekben meghúzódni, s ezek a felizgatott, tüzessé vált fluidok úgy bosszulják meg rajtuk magukat, hogy a kielégületlenség szomjúságával küzdve, kénytelenek hosszú-hosszú ideig a szenvedő szférákban nélkülözni az életnek egyéb enyhébb lehetőségeit, amíg csak meg nem térnek, és nem kérik-könyörgik ki azokat a lehetőségeket, amelyek révén szabadulhassanak ezekből a fluidokból, amelyeket ők maguk tömörítettek.
Mert időközben felrobbannak és szétszóratnak; s hogyha normális testöltés nem is áll számukra készen, nyomorék, félig nyomorék alakban, vagy a testöltés állapotain túlmenve tudnak csak hosszú idő múlva normális testöltéshez jutni[2]. A paráznaság bűne, mint egy lenyűgöző erő, mint szenvedtető hatalom úgy odakeményedik az ember lelke köré, mint valami nehéz vaspáncél, amely csak nehéz, nagy fájdalmak és szenvedések olvasztókemencéjében tud a lélekről leválni.
Hogy ez a páncél leválhassék az érzéki lelkekről, a természettörvény az ilyen egymáshoz hasonló emberlelkeket, akik telve vannak bűnnel, bűnre való hajlandósággal, gyűlölettel, szertelenséggel, indulatossággal, bosszúval, önzéssel, egy-egy életre egymáshoz kapcsolja, hogy egymásban és egymás által ütközéseket szenvedjenek, hogy egymással súrlódva a gond, fáradtság és gyötrődés által váljék le a lelkükről az a sok hiábavalóság, az a sok szertelenség, amely mintegy levezető csatornául sokszor éppen az érzékiséget szélesíti ki az emberek életében. Pedig hogyha ez az érzékiség nem a törvényes mederbe szorítva, hanem csak úgy szabadon árasztja el az életet, akkor az ebben résztvevő emberlelkek csak nyavalyák, betegségek, pusztulások és szenvedések lezajlása után jutnak el ahhoz a ponthoz, amikor egy-egy ilyen embercsoporttal a természettörvény mintegy leszámol.
A testben jelentkező érzékiségnek törvényes levezető útja a házasság: gyermekek nemzése, gyermekek szülése, gondozása, táplálása, fenntartása, felnevelése, az ezzel együtt járó munkával, áldozatokkal, fáradságokkal, véres verejtékkel.
Ezekben a küzdelmekben használódik el az a szertelenségekre hajló erő, az a magát mindenáron kiélni törekvő, törtető akarat, amely öntudatlanul az élet felé hömpölyögve maga alá akarja gyűrni mindazt, amit ez a változandó világ hordoz és felszínre vet; amely mindenre rá akarja nyomni a maga bélyegét, mindent át akar itatni, s az egész életet meg akarja telíteni tévelygéssel, bűnnel, szenvedéssel, hiábavalósággal; el akarja söpörni a rendet, meg akarja dönteni az Isten törvényét, amelyet a természetbe beleadott; le akarja rombolni a korlátokat, amelyek a kivágott úton vezetik az emberlelkeket és a természet erőit a megtisztulás, a megvilágosodás és javulás állomásai felé.
Isten megadta a tízparancsolatban, hogy az ember mit cselekedjék, és mit nem szabad cselekednie. Így azt mondja a parancsolat: "Ne paráználkodjál", azaz ne telítsd a természet erőit bűnös lelked kiáradásával, hanem élj hűségben, élj szeretetben házastársaddal, akit szíved szerint választottál; légy hozzá hű, szeresd őt, mint a magad testét.
Mert hiszen ki volna más a nő, akit a férfi egyszer szeretett, akivel testi és lelki erőit összeolvasztotta, mint az ő saját teste, akivel közösséget nyitott meg a természet erőiben, akivel - hacsak egy pillanatra is - közös céljuk, közös útjuk volt?! Mert hiszen ők ketten belenyúltak az élet nagy titkába és testi közösségükkel életforrást nyitottak meg, megtermékenyítették a sejtvilágot, mire ez a sejtvilág a láthatatlanból szellemi maggal telítődött, s ez a szellemi mag felöltöztetve ezzel a sejtvilággal, új alakulatot, új teremtést, új testi megjelenést: embert hozott létre.
Az az ember, aki kettőjüktől születik, az ő testi életük folytatása.
Amikor a kezedből kiveszi a halál az eszközt, amellyel a világ előrehaladásán munkálkodtál, átveszi azt a te gyermeked, és ugyanazok szerint a gondolatok és indíttatások szerint folytatja a testi életet és a világ továbbformálását a maga életével abban az elgondolásban, abban az érzésben, amit tőled örökölt, amely abban a pillanatban töltötte el a szívedet, a lelkedet, amikor őt nemzetted, vagyis amikor a te lelked érzései azokat a sejteket éltették, amely sejtekből a te utódod született. Mert azok a sejtek a te lelked vágyát, érzését tükrözték vissza az életfolyamban.
Tehát amikor egybeolvadtál az életed párjával, akkor az élet folyamatát, az élet továbbfolytatását nyitottad meg a láthatatlan világ számára; belenyúltál a láthatatlan titkok rendezésébe, és te is megváltoztattad a világ ábrázatát azzal, hogy embert nemzettél; és ha nemzettél, ha életet emeltél ki a homályból, az ismeretlenből, akkor Valakivel szemben kö-telezettséged és felelősséged is van: a világ Teremtőjével, a te Isteneddel szemben; ez a kötelezettséged, ez a felelősséged pedig korlátokat von mind a te életed, mind annak élete köré, akit nemzettél. Ez azt jelenti, hogy ha életet nemzettél, akkor ennek az életnek a folytatását, a folytonosságát olyan tendenciával kell telítened, amely összhangban van azzal az iránnyal, amelyet eléd is szabott a te Teremtőd.
Hogyha engedelmeskedel és keresed ennek az iránynak minden fő és melléktörvényét és igyekezel azt betölteni, akkor Isten akarata szerint éltél és betöltötted az életeddel és a benned megnyilvánuló életakarás kifejező fluidjaival a világ színterét. Részt kértél magadnak az életből; és hogyha ezt az életet megkaptad, akkor ez az élet körülötted folyik, benned megnyilvánul és kifejezési formát nyer, s akkor te hatalmas tényezője lettél valaminek, amit nem ismersz, nem tudsz, amiből te is emberré lettél.
Ez az életfolyam köt össze azzal a hatalmas, nagy Titokkal, Akit nem ismersz, de érzed a hatalmát, mert érzed magadban az ő törvényét.
Ez a törvény, mint a folyam sodra maga folyton előrenyomuló hatalmas erejével hordozza a te életed sajkáját, és azokét, akiket nemzettél, és az egész emberiség életsajkáját, akik mind az Élet nemzettei.
Az életet pedig Isten adta, Isten nemzette, mert az Tőle árad, Tőle folyik. Ez az életfolyam téged, ember, odavisz vissza Őhozzá, ahonnan kiindultál, ahonnan származtál.
Ebben az életfolyamban élni, cselekedni, keresni-kutatni az Isten akaratát, Isten törvényét: ez a te kötelességed, mert ez az életfolyó van benned is, ez nyilatkozik meg minden porcikádban és a teremtett világ minden atomjában.
Ha ez az élet nem boldog, ha ez szenved, ha fájdalommal és gyötrelemmel van telve: ezek mind a te lelked hibás irányából származó termékek. Ezeket a termékeket felszívni, el-fogyasztani, megsemmisíteni, és helyettük az életeddel újat, Istentől megáldottat felszínre hozni eredményül: ez az Isten akarata. Ebben kell foglalatoskodnod életedben, halálodban, újraszületésedben. Ez tulajdonképpen az élet célja.
Tehát emberszellemeknek életet adni, nemzeni, szülni, felnevelni, lelkükben a sok törvénytelen és szertelen vágyakozások és akarások helyett az életfolyamatot abba az irányba terelni, amelyet az ember Istentől kapott világosságával megismert: hatalmas, Isten akarata szerint való munka. Ebben a munkában a nőt az ő sok fájdalmával, bukottságának eredményével, szenvedésével az élettörvény odaállítja a férfi mellé, ahol tűr, szenved, szeret, kétségbeesik, majd reménykedik; hol felemelkedik, hol alásüllyed, hol a férjéért, hol a gyermekéért remeg, hol imádkozik, hol átkozódik; egyszer önmagát áldozza fel, máskor pedig tombol, tör-zúz, életeket, szíveket eredményeket ránt magával a mélységbe; mindegy: ez az érzés, az összetartozás érzése, ez az örök kapcsolat ott van veletek, emberek.
De ezt az érzést, amely a testben, a Földnek ebben a mélyre süllyedt fokozatában túlnyomórészt az érzékiség formájában, a tiszta duálszeretetnek ebben a lefokozott, elsalakosodott formájában tud csak kifejezésre jutni, ebből a formájából ki kell emelni, meg kell tisztítani, ragyogóvá kell tenni, szellemi szeretetté, hatalmas lelki vonzalommá kell átformálni, mert ez az érzés köti össze az össszetartozó két életelemet; ez az érzés kapcsolja egybe a világokat, a ti világaitokat; ez az érzés tapaszt atomot atomhoz, ez az érzés nemzi és szüli újjá napról napra a változandóság világát, ez az érzés teremt anyagi és félanyagi világokat; ez az, ami otthont nyújt a kettőnek, hogy egyben kifejezhesse magát és a folytonos fejlődéssel, hullámzással létrehozza mindig a harmadikat, az eredményt.
Ezen az érzésen keresztül tisztul az anyag, ezen az érzésen keresztül oltódik és nemesedik a gyümölcs, a virág, az állat, az ember; ez az érzés az, amely megszünteti a háborúságot és kibékíti a két ellentétes pólust egymással, s ezzel a kibékült érzéssel, összhangban való együttmunkálkodással kibékül az egész bűnös, megfertőzött világ természete.
Ebben az érzésben szűnik meg a gyűlölet, az önzés; ebben az érzésben terjeszkedik a szeretet, amely az embert az emberrel kibékíti, az engesztelődést, a fejlődés törvényét szolgálja s az egymás megértését: a szeretetet magasra emeli.
Mert ez a szeretet csak akkor képes az ember tudatában megvilágosodni, amikor testvért lát egymásban, amikor nemzedékek, népek, fajok elkülönözöttségükben meglátják azt az okot, ami őket egymástól elválasztotta, a meg nem értést, a meghasonlást, az önzést, a gyűlöletet, a gőgöt, a szeretetlenséget, s küzdenek ezek ellen az akadályok ellen.
Amikor a lelkek csoportjai mindezektől megtisztulnak, akkor meglátják egymásban az Isten teremtményét, a velük egyforma szellemgyermeket, és mindnyájan Istent ismerik el teremtő Atyjuknak, s ráeszmélnek, hogy csak egymásért élve és munkálkodva szolgálhatják a maguk javát, a maguk boldogságát is.
De még mielőtt ez megtörténik, ennek a két erőnek: a férfinak meg a nőnek kell egymásra ismernie abban a nagy szeretetben, amelyet névről ugyan ismer az emberiség, de a kifejezésre juttatásig még nem érkezett el. Ennek a szeretetnek összpontosulva, összevonzatva az örök nagy szeretetérzésben: a hűséges szerelemben kell kifejezésre jutnia; a két félnek egymás lelkéhez simulva, összeolvadva kell megértenie, hogy egymásért vannak, hogy külön nem élhet sem egyik, sem másik, s külön célokat nem követhetnek.
Amíg szerteszórja őket a bűn, a tévelygés szelleme, s míg az eshetőségek világában bukdácsolnak, addig azokat az alkalmakat keresik, amelyek egy kis ideig kibúvót ígérnek az alól a kötelezettség alól, amely minden emberre reánehezedik a világba való belépésével, amit el kell végeznie, amit mint feladatot be kell töltenie; s azokat a sátán által kínált olcsó örömöket hajszolják, amelyek egy pillanatra boldogságot látszanak adni a léleknek, s az emberi szem előtt mint kívánatos, illatos virágok mintegy leszedésre kínálkoznak, anélkül, hogy értük a talajt megmunkálni kellene.
Ha azonban csakugyan leszedik a virágokat és továbbállnak a munka elől, akkor elkövetkezik reájuk egy olyan idő, amikor a természettörvény kamatostul behajtja rajtuk azokat a fizetési kötelezettségeket, amelyek elől menekülni akartak, s az örömök helyébe csalódások, fáradalmak, gyötrődések sorakoznak fel azok nélkül az eshetőségek nélkül, amelyekben magukat az élet kívánatos dolgaiból csak egészen szerényen is kárpótolhatnák.
De mivel az ember lelke sok oldalról van megsebesülve, ez a sokoldalú sebesülés izgatja és tájékozatlanná teszi a szellemet; nem tudja, hogyan válasszon, mit cselekedjék, hogyan rendezze be az életét; hiszen védekeznie kell azok ellen a támadások ellen, amelyek őt az élet rendes folytatásában vagy élvezésében minduntalan meggátolják, és feladatainak elvégzésben akadályul állanak elébe. Sokan szeretnének a becsületesség, a jóság, az igazság útjára lépni, de úgy gondolják, hogy nincs módjuk rá, nem tehetik meg, mert hiszen benne élnek az igazságtalanságban, a gonoszban, azok között a szűk korlátok között, amelyek összesajtolva tartják a lelküket, és nem cselekedhetnek hajlamaik, elgondolásaik és vágyaik szerint.
Ezeknek azt mondom: nincs semmi eredmény áldozat nélkül. Hogyha valaki földi előnyökért rosszul kötött házasságot, helytelenül választotta meg az élete párját, és belátja a rossz következményekből, hogy mit hozott neki a tévedése, hordozza türelemmel azokat a következményeket, amelyek tévedéséből fakadtak, s bízza a sorsát Istenre: amikor Isten elégnek látja - mert már elég mélyen a lelkébe vésődött a tanulság - lesz gondja megtérő és javulni vágyó gyermekére, és elhozza számára a szabadulás idejét. Ha az örömöket nem taIálja meg, semmi esetre se próbálkozzék másfelé, hogy örömökre és kiegyenlítődésre váró lelkének kielégülést leljen.
Ezzel nem azt mondom, hogy bizonyos esetekben nincsen helye az elválásnak. Van helye, mert hiszen a bűntől és az ördögtől megszállott lelkeket nem minden esetben lehet megszabadítani; de csak ha már minden lehetőséget kipróbált, minden törvényes eszközzel kísérletezett, és már az élete forog kockán, akkor cselekedje lelkiismerete szerint azt, amit az emberi törvények megengednek.
De ha már egyszer szeretet kötötte össze a két lelket, és ez a szeretet nemcsak pusztán a test kívánsága és az ösztöni életnek kedvező lehetőség után való vágyakozás volt, hanem abban a lélek is részt vett a maga fejlettségi foka szerint, akkor tűrjenek és keressék Istenben a kiegyenlítődés és kiengesztelődés lehetőségét, térjenek meg mindketten bűneikből. És ha a bűneikből megtérnek, vagy legalábbis megtérni szándékoznak, akkor az Isten Szentlelke mindannyiszor összeolvasztja és felgyújtja bennük azt az érzést, amely egyszer valaha szeretet volt.
Mert tűrés és szenvedés nélkül nem lehet kiengesztelni a törvényt; tűrés nélkül nem lehet meghódítani a boldogságot. Mert azt ismerje és tudja meg mindenki, hogy ha egyszer szeretet kapcsolt össze két embert, illetőleg szerelmi érzés élt a felfokozott szeretetben, akkor abban a szeretetben élni, abban a szeretetben tűrni, abban a szeretetben továbbfejleszteni a jót, az igazat, abban a szeretetben áldozatot hozni annyit jelent, mint mindegyiknek a saját lelki másik feléért való tűrés, annak a boldogságnak elérhetésére hozott áldozat, amely majd a jövőben zavartalan, örök és igaz boldogságot fog neki nyújtani.
Minden egyes fájdalom, amit élettársad szívében vágsz gonosz indulatból, amely a lelkedet vele szemben elfoglalja, minden egyes szenvedő érzés, amelyet hitvestársad lelkébe mint a mérget belecsepegtettél, a magad lelkébe hatolt bele, a magad lelkének a másik felét sebezte meg, mert ez árnyékot vet a te lelkedre, és ez az árnyék az, amely közéd és a lelked másik fele közé áll; ez az árnyék az, amely útjába áll annak, hogy egymást felismerhessétek.
Minden hiba, minden tévedés, minden visszaélés, amely ezzel az érzéssel kapcsolatban az emberek között bekövetkezik, elválasztó, szenvedést okozó áradat, amely a boldogság kapuját torlaszolja el előttük.
Szent legyen előttetek a szeretet és a szerelem, mint Istentől adott törvény, amelyet Ő írt a szívetekbe. Annál inkább szent legyen, mert Isten úgy akarja, hogy ebben a törvényben kiengesztelődve és megtisztulva felemelkedhessetek és megérthessétek az ő nagy szeretetét.
Szent a szeretet, amely a szülőt a gyermek iránt áldozatokra képesíti; szent a szeretet, amely a gyermeket a szülő iránt hálára és nagy önmegtagadásra indítja. Szent a szeretet, amely az embereket egymáshoz kapcsolja, és arra indítja, hogy értékelni tudják egymás lelkének nemes és jóravaló felbuzdulását, és támogassák egymást a jóban, az igazban. Szent, mert Istentől való a szeretet és a szerelem.
A szeretetérzésben ismer az ember önmagára, és benne találja fel az Isten nagy akaratát, az Isten törvényét, mert kiengesztelődve, kiegyenlítve érzi a lelkét mindennel, ami élet, mindennel, ami felfelé emel; megérteti vele a hibáit, a tévedéseit; kiemeli öt a bűn nyomorúságából, s felfokozza benne a vágyat Isten felé, felfokozza benne a vágyat, hogy engedelmeskedjék Istennek.
Így észrevétlenül alakul ki körülötte lassan-lassan az Éden, a paradicsomi boldogság, mert a szeretet mindent újjáteremt, mindent megszépít, mindent megtisztít, mindent ragyogóvá tesz; az életnek minden formáját, minden kifejezését széppé és ragyogóvá teszi, mert az életben, amely körülötte és benne van, minden-minden az Isten gondolatát, az Isten akaratát törekszik kifejezésre juttatni a szeretet által.
De amíg nincsen benned szeretet, illetőleg a szereteted nem elég nagy, hogy ezt meglásd, addig mindenben megütközöl, mert az ellentétes törekvés, az ellentétes érzés, amely a lelkedben él, elhomályosítja az értelem- és érzelemvilágodat, és mindenben ellenséget láttat veled, s nem látod meg, hogy Isten mindent a te javadra és boldogságodra adott, még azokat a szenvedéseket is, amelyekkel a rosszat, a törvénytelent, a boldogtalanságot égeti ki a lelkedből.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése