Éppen elegendõ, ha ezt gondolatban megtettük, és valójában semmilyen test elleni lépésre nem szántuk még el magunkat. Ezért mondja a Biblia is azt, hogy gondolatainkban is vétkezhetünk. Karmikus értelemben ha valaki más halálát kívánja teljesen egyenértékû azzal, mintha ténylegesen meg is ölné.
A bûnbánat annyi, mint újra elfogadni és természetes részünknek tekinteni a Mindenség korábban általunk nem szeretett részét. Mivel a Mindenségnek mi magunk is részei vagyunk, a bûnbánat nem járhat együtt önmagunk elítélésével, hiszen ez újabb vétekhez vezet. Aki tehát úgymond megbánja a bûnét és önmarcangolásba esik, az máris újból vétkezik.
Bocsánatkérés és megbocsátás karmikus értelemben nincs. A bûnt nem egy másik személy bocsájtja meg, és valójában a Teremtõnek sem kell ilyet tennie, fõleg nem azért, mert mi kérjük. A kérés gyakran csak színjáték, s akkor az újabb vétek.
Ha egy szót se szólok, de belül elfogadtam azt, ami miatt vétkeztem, már megtettem mindent, amit szükséges.
A Teremtõ sohasem haragszik ránk, nincs miért kiengesztelni. Ha egy másik ember haragszik ránk, az az õ vétke, ezt nem a mi bocsánatkérésünk oldozza fel.
Menny és pokol
Kezdjük kicsit messzebbrõl, és a Bibliát alapul véve. Az elsõ ember a teremtést követõen úgy kezdte el paradicsomi életét, hogy nem tudta, mi az, ami számára jó vagy éppen rossz (gonosz). E különös tudással egyedül a Teremtõ rendelkezett.
Az édenkert közepén állt a jó és gonosz tudásának fája, melynek gyümölcsébõl nem volt szabad enni: "De annak a fának gyümölcsébõl, mely a kertnek közepette van, azt mondá Isten: abból ne egyetek, azt meg se illessétek, hogy meg ne haljatok." (1 Móz. 3.3).
E tiltás hátterében az állt, hogy a gyümölcs elfogyasztása által az ember az eredendõ isteni tudás birtokába kerülhetett volna: "Hanem tudja az Isten, hogy a mely napon ejéndetek abból, megnyilatkoznak a ti szemeitek, és olyanok lésztek mint az Isten: jónak és gonosznak tudói." (1 Móz. 3.5)".
Az ember azonban e szabálynak nem tudott engedelmeskedni: bûnbe esett, megkóstolván e tiltott fa gyümölcsét. Jóllehet végülis nem halt meg, de nem is lehetett olyan, mint az Isten, azaz nem kaphatta meg a jó és gonosz tudásának képességét.
Ebből az következik, hogy az ember eredendõen sem és bûnbeesését követõen sem rendelkezhet(ett) a jó és rossz megítélésének képességével; gyarlósága viszont éppen abban nyilvánul meg, hogy ezt mégis minduntalan gyakorolni igyekszik.Amikor valamirõl kijelentjük, hogy az rossz (gonosz) vagy akár azt, hogy jó, akkor ezt sohasem tehetjük megalapozottan, hiszen ezt a tudást földi életünk során nem áll módunkban gyakorolni. Mit tehetünk tehát?
Tűnjön bármi is jónak vagy rossznak (gonosznak), mivel nem tudhatjuk, hogy az tényleg jó vagy éppenséggel gonosz, ezért - ítélkezés nélkül - úgy fogadjuk el , mint a teremtés tökéletességének, harmóniájának részét.
Amennyiben ezt tesszük, akkor olyan földi életre nyílik lehetõségünk, mint amilyen az elsõ ember esetében a bûnbeesést megelõzõen volt: számunkra itt e földön nyílik meg maga a paradicsom. Nos, ez tulajdonképpen a bûn, a vétek nélküli élet. A mennyek országa a vétkek nélküli élet országa, s ez az ország sem idõben sem pedig térben nincs távol tõlünk. Itt van, jelen van, mint ahogy a pokol maga is. A választás a miénk...
Hogy mi is az a mennyeknek országa, azt maga Jézus is példázatok tömkelegén keresztül igyekezett az embereknek bemutatni, ám azok ezt nehezen értették meg.
Még maguk a tanítványok is értetlenkedtek: "A tanítványok pedig hozzámenvén, mondának néki: Miért szólasz nékik példázatokban? Õ pedig felelvén, monda nékik: Mert néktek megadatott, hogy érthessétek a mennyek országának titkait, ezeknek pedig nem adatott meg." (Mát. 13,10-11)
Vajon milyen titkokról lehet itt szó? Nos, valójában semmi másról, mint a Mindenség harmóniájának elvérõl, azaz az önhasonlóság elvérõl és annak tökéletességérõl.
A sok példázat közül nézzünk meg kettõt, melyek éppen arról szólnak, hogy amint kicsiben úgy nagyban: "Más példázatot is adott eléjök, mondván: Hasonlatos a mennyeknek országa a mustármaghoz, a melyet vévén az ember, elvete az õ mezejében; A mely kisebb ugyan minden magnál; de a mikor felnõ, nagyobb a veteményeknél, és fává lesz, annyira, hogy reá szállanak az égi madarak, és fészket raknak ágain. Más példázatot is mondott nékik: Hasonlatos a mennyeknek országa a kovászhoz, a melyet vévén az asszony, három mércze lisztbe elegyíte, mígnem az egész megkele." (Mát. 13,31-33) Tehát a mennyeknek országa maga a Mindenség (elfogadása), melyre nem úgy kell várnunk, mint valamire, ami majd ama bizonyos utolsó ítélet után jõ el, hiszen a Biblia szerint "... az Isten országa ti bennetek van." (Luk. 17,21).
Ha a mennyeknek országa, azaz a Mindenség elfogadása bennünk keresendõ, akkor hol lehet a pokol? Nos, a pokol ugyanúgy, akár a mennyeknek országa itt van és jelen van, és nem más, mint az elutasítás, az ítélkezés világa.
A pokol tehát az a világ, amely a Mindenség tökéletességének és harmóniájának elutasítását foglalja magában. Ez a szenvedés és a kínok világa, amelyet mi magunk választunk, tehát e döntés (is) csupán tõlünk függ...
Kilátástalanság/céltalanság
A kilátástalanság/céltalanság a – jövõvel kapcsolatos – elvárásaink megnyilvánulásának legintenzívebb változata. Egyfajta csendes skizofrén helyzet, mert nincs konkrét cél, amely felé haladni akarunk, elégedetlenségünk mégis a lehetõ legnagyobb mértékű.
Ez a kettõ együtt így egy magas fokú bizonytalanságot teremt, amelyet földi emberként a lehetõ legkellemetlenebb állapotnak élünk meg (súlytalan zuhanás a szürke ködben). Szokás mondani, hogy a biztos rossz is sokkal elviselhetõbb, mint a bizonytalan jó.
Mi lehet tehát a megoldás? Több is lehet, ezek közül a legnehezebb az, amit oly sokszor emlegetünk e helyen is: az elfogadás, a helyzet ellen való tiltakozás, elégedetlenség feloldása.
Ez azonban nagyon nehéz, hiszen ebbe az állapotba a tudatosság hosszú útja vezethet el csak bennünket. Addig pedig ”csupán” annyit kell tennünk, hogy a sors által ránk rótt helyzetekben egyértelmû döntéseket hozunk.
A konkrét döntés mindig célt határoz meg, amely felé azt követõen halad(hat)unk. S ez egy biztos dolog, ami még akkor is elviselhetõbb, ha – fõként kezdetben – rengeteg „rosszal” társul...
Igazságtalan-e a sors?
Gyakran tapasztaljuk szûkebb-tágabb környezetünkben, hogy nagyon jónak, becsületesnek, rendesnek, lelkiismeretesnek tartott emberek nem igazán élnek jól, egész életükben sokat szenvednek, és nem egyszer korán meghalnak valamilyen
súlyos betegségben.
Ezzel szemben vannak úgymond hitvány, semmirekellõ, megbízhatatlan emberek, akik pedig egészen jól élnek, nem betegeskednek és még szerencse is segíti õket. Miért van ez, hol van hát az igazság? A sors vajon nem azonos mércét alkalmaz velünk szemben?
A válasz erre az, hogy a sors mindig és mindenkivel szemben megfelelõ mércét alkalmaz.A sors mindegyikünkre testreszabott, mindig az érdekükben és értünk olyan, amilyen, és célja sohasem a büntetés, hanem annak segítése, hogy a világhoz való viszonyunk fejlõdhessen. Nehézségeink, megpróbáltatásaink tanítanak bennünket, ilyenkor lehetõségünk van átértékelni azt, ahogyan korábban gondolkodtunk, tettünk, éltünk. És itt a nyomaték mindenekelõtt a gondolkodásra helyezõdik.
Az ún. jó és rossz emberek esetében jellegzetes különbség mutatkozik a gondolkodásban: a jó ember minden gondolatában jelen van a világ ítélete, míg a rosszéban ez csak csekély mértékben. A két embernél tehát jelentõs különbség mutatkozik az ítélkezésben.
Miközben a jó ember folyamatosan azt vizsgálja, hogy az egyes cselekedetek jók-e vagy rosszak, óhatatlanul elítéli azokat az embereket, akik szerinte rosszat tesznek. Sõt - és ez a legtöbb betegségének kiváltója - önmagát is folyamatos ítélkezés alatt tartja, hiszen szeretne megfelelni a saját elvárásainak, és mások szemében is mindig jónak szeretne maradni. Mivel senki sem lehet tökéletes, ezért a jó ember életében is vannak kisebb rossz cselekedetek, melyet éppen õ ítél el a legszigorúbban.
Ezeket az ítéleteket önmagában gyûjtögeti, ezekre rakódik a világ gyakran negatív minõsítése, és egyre jobban telik az a bizonyos karmaedény. A rossz ember sokkal lazábban viszonyul mindehhez, és ez - bármily furcsa is - "megmenti" õt a karmikus vétkek nagy részétõl.
Különösebben nem foglalkozik azzal, hogy egy-egy cselekedet jó-e vagy rossz, ezért sokkal kevesebbet ítélkezik a külvilágról és persze önmagáról is. Korábbi bûnei miatt magát nem ítéli el, ezért szinte nincs is mit gyûjtögetnie a múltja kapcsán, nem emészti magát.
A karmaedény tartalma ennek kapcsán tehát nem fog olyan intenzíven növekedni. A két ember esetében a gondolatok és tettek összhangjában is lényeges különbség mutatkozik. Ha a jó ember szeretne valamit, ezen sokat gondolkodik, mérlegel. Vizsgálgatja, hogy ebben mi a jó és mi a rossz. Mire a tettekre kerül a sor, valójában már egészen mást tesz, mint amire eredetileg gondolt.
Ugyanez a rossz emberre nem jellemzõ, amit gondol magában azt meg is teszi. Vegyünk egy példát, tételezzük fel, hogy mindkét embert ugyanaz a kellemetlenség éri, mondjuk valamilyen várt pénzösszeget nem kaptak meg, amire a családnak szüksége lett volna. A jó ember ilyenkor nagyon elkeseredik, igazságtalanságérzete van (ítélkezik másokon), reménytelenné (ítélkezik a sorson) válik, még talán élni sincs kedve (ítélkezik önmagán). Legszívesebben jól berúgna, hogy elfelejtse egy kis idõre ezt a csapást.
Ám ezt nem teszi, mert ezt is elítéli, hazamegy tehát és bánatát környezetére is kisugározva lassú és folyamatos ítélkezésben telnek el a napjai. Közben persze család is ítélkezik és szenved. A rossz ember az eset után dühös lesz, amit gondol rögtön ki is mondja, azaz káromkodik, majd eszébe jut, hogy be kellene rúgni, mert a maradék pénz erre pontosan elég.
Amit elgondolt, meg is teszi, jól berúg. Hazamegy és nincs bûntudata, jóllehet családja szenved miatta. A család azonban legfeljebb felõle ítélkezik, ami alapvetõen nem új dolog már számukra. Azt látjuk tehát, hogy míg a jó ember esetében mind maga, mind pedig a környezete hajlamos az ítélkezésre, addig a rossz esetében többnyire csak a környezete teszi ezt. Nos, alapvetõen ebben rejlik a magyarázat, tehát a két embernek a külvilághoz való különbözõ viszonyulásában.
Az tehát a végkövetkeztetés, hogy legyünk rosszak? Nem, errõl szó sincs, a szándékos rossz, a szándékos pusztítás, a felelõsség fel nem vállalása stb. ugyanúgy karmikus vétkek, tehát ez az út nem képezheti a jó szívvel választható lehetőségeket.
Ezzel a gondolatmenettel csupán azt próbáltuk érzékeltetni, hogy a mégoly jó sem biztosíték számunkra akkor, ha életünk tele van ítélkezéssel, ha gondolataink és tetteink között nagy különbségek vannak.
forrás: shift.lapja.hu
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése