Az emberi lélek a maga egyedülvalóságában, vagyis ameddig messze el van szakítva a maga duálfelétől, mintegy imbolyogva tud csak előrehaladni abban a ködben, amelyet a tájékozatlanság és tudatlanság homálya képez körülötte.
Amíg a lélek a maga emberi életében nincs érintve a szerelmi érzés által, vagyis ameddig a duáltörvény úgyszólván a mélyben pihen, azaz ez a vonzódás még nem emelkedett ki a lélekben a tudattalanság homályából - tehát ameddig a lélek ebben a kérdésben is szóhoz nem juthat - addig tulajdonképpen csak a test vezeti őt életről életre, a test természettörvénye segíti a kibontakozáshoz.
Ezen az állomáson a duálérzésnek - hogy úgy mondjam - még csak a burkolata[2] van meg, és ez a burkolat az, amit érzékiségnek neveznek. Mert a természettörvényben minden érzés le van rögzítve; így a szerelmi érzés is egy ilyen rögzített formát alakított ki magának. Mindenesetre ez még nehézkes, tökéletlen, ormótlan forma.
Hogy egy hasonlattal éljek, ha agyagos talajban a lábatok nyomát otthagyjátok, az a nyom csak nagyjából hasonlít a lábatokhoz, és alig lehet megkülönböztetni egyik ember lábnyomát a másikétól, különösen, ha a nyomok kissé hasonlítanak is egymáshoz nagyságra és alakra nézve. Ilyenkor képtelenek vagytok a sok lábnyom között lépésről lépésre követni és feltalálni azt, akit a lábnyomai alapján kerestek.
Így van ez a szerelmi érzéssel is. A természettörvényben a duálérzésnek ezek a nyomai élnek és ezek a nyomok azok, amelyek az életben kialakulni, fejlődni, tökéletesedni kívánnak. Mert hiszen az életnek az a természete és feladata, hogy mindent tökéletesítsen.
Így a szerelmi érzésnek az érzéki vonzalom, az érzéki összekötöttség és egymásrautaltság az a bizonytalan nyoma, amely a testben életről életre kiütközik, életről életre mintegy tökéletesedik, míg végül a testet öltött szellem ezekben a nyomokban egyszerre csak önmagára emlékezik vissza, önmagára ismer, és ebben az önmagára ismerésben[3] mindig jobban- és jobban feleszmél, és öntudatlanul is kezdi megérezni, hogy tulajdonképpen neki nem az a célja, hogy a tudatában ezeket a tökéletlen nyomokat kövesse. Mert - mint ahogyan a lábnyomot az eső kitölti vízzel - lelki szempontból a testnek ezek a mulandóságra ítélt kívánságai és törekvései ( ti. a testi szerelem) is olyanok, mint a lábnyomok, hogy csak a formát, az üres tartályt jelképezik, amely formához a további megjelenési alak van hozzáköt-ve, az ti., hogy a maghullatás, a magnak újra való kikelése (vagyis magának a formának a kikelése), s ezáltal a formának folyton való tökéletesedése eléressék.[4]
Ez a tökéletesedés annyit jelent, hogy a lélek az állandó finomodással, a testből, a tökéletlenből való kiemelkedéssel ezt a tökéletlent is magával emeli, s mint folyton könnyebben alkalmazkodó ruhát, könnyebben kezelhető eszközt a saját céljainak felhasználására idomítja.
Ezért a következő nemzedéknek egy fokkal - vagy esetleg több fokkal is - szükségképpen jobbnak, fejlettebbnek, tisztábbnak, igazabbnak, világosabb értelműnek és magasabb rendű érzelemvilággal felruházottnak kell lennie. Hiszen maga a fejlődés törvénye hozza magával, hogy a test, amely a léleknek eszköze, burka, a fejlettebb szellemek által magasabb rendűvé fejlesztve, a fejletlenebb lelkeknek mintegy előrelendítő, előrehajtó törvénye legyen, hogy bennük is fejlődésnek induljanak az elmaradt érzésformák, s a fejlődésben visszamaradt, kialakulatlan lélekkomplexumok, hogy ezek is kifejezésre juttathassák azt a lényeget, amely bennük rejlik.
A szerelmi érzés, a duáltörvény annyira belevág a fejlődés folyamatába, hogy az alól az ember - bármilyen magasra emelkedett is már a gondolat- és képzeletvilágában - nem vonhatja ki magát s nem mehet el mellette anélkül, hogy ne gondolkozzék fölötte, és ne kösse le a figyelmét. Tulajdonképpen hatalmas lendítőkereke ez annak a fejlődésnek, amely a szellemnek is megadja a maga megvilágosodásához, az anyagból való kiemelkedéséhez azokat a lökéseket, amelyek nélkül képtelen lenne kiemelkedni.
Tehát az érzékiség a maga idejében, azaz a fejlődés alacsony fokozatán, mint előrelendítő és a fejlődést előmozdító tényező szerepel[5], de a fejlődés magasabb fokozatán már bűn.
Azonban, hogy ez az erőszakos érzés el ne hatalmasodhassék, a Gondviselés mindenkor állított mellé egy bizonyos gátló és fékező tényezőt. Nézzétek meg a vadembereket: a vadembereknél is megvan az ő érzékiségükhöz a maguk fékező törvénye; megvannak megalapozott szokásaik, amelyek egyes fajoknál elvégzik a maguk munkáját azokon a lelkeken, akik még csak abban a fajban képesek elérni a fejlődésük első állomását. Itt is megvannak azok a terhek, azok a hozzákapcsolt nehézségek, azok a lemondások, fájdalmak és szenvedések, amelyek korlátokat képeznek a lélek körül és szabályozzák a test kilengéseit, hogy ez az öntudatlan ösztön szertelenségekben ne élhesse ki magát.
Fokozatról fokozatra folyton magasabbra és magasabbra épülnek ezek a korlátok, s mindig szűkebbre szabják ennek az ösztönnek a mozgási útját és terjeszkedési lehetőségét.
Mert hogyha ezek a korlátok nem volnának, akkor ez a vágy is, mint a beburkolt léleknek minden kielégülni kívánó terjeszkedési ösztöne, mind szélesebb és szélesebb téren kívánna mozogni, sokasodni, és mind jobban és jobban uralma alá hajtani magát az életet.
Tulajdonképpen ez a vágy, ez az ösztön az Istentől származó lebukott szellemiségnek teremteni akarása; az hogy mindenben önmagát akarja feltalálni, mindenben önmagát akarja visszatükröztetni; nem tudja, mi az, és miért cselekszik, csak ezt óhajtja, vágyja, kívánja.
Ez a tendencia nem kizárólag az érzékiségben van meg; így van ez a gyűlölettel, a gőggel, az önzéssel is; ezek mind vak szenvedélyekké és céltalan vágyakká növekedve mind jobban és jobban le akarnák foglalni az életerőt a maguk számára.
Sok ember, aki megszokta a hazugságot, minden cél nélkül hazudik. Miért teszi ezt? Azért, mert a lelkében felhalmozódott hatnivágyás nem éri be azzal, ami igaz, hanem a képzeletében teremt olyan dolgokat, amelyekkel más embereket hatása alá akar vonni.
Tehát a lélek minden részében megtalálható ez a szertelenség, nem csupán az érzékiség tekintetében.
S amikor a lélek az ő megtéretlen s önmagára még nem ismerő állapotában ennek a tendenciának az ismerete nélkül cselekszik és hajszol dolgokat, amelyekről még nem tudja, hogy miért vannak, hova vezetnek, s mindig többet és többet, mindig messzebb és messzebb ható eredményt akar elérni: ez egy bizonyos fokon túl, azaz a korláton túl pusztulást hoz reá.
Azok a jótékony hatású korlátok a természettörvényben azokat az utakat mutatják meg s azokat a lehetőségeket szabályozzák, amelyek között az élet erői előrejuthatnak, érvényesülhetnek, fejlődhetnek: mert a korlátokon belül a lélek fejlődik, tisztul, javul, a korlátokon túl pedig a megsemmisülés vár reá, illetőleg azokra az erőkre, amelyeket a Lélek abban a bizonyos gondolatban és tendenciában összpontosít és felhasznál. S mivelhogy ezek az erők megsemmisülnek, így a lélek megszegényedik, és mind kevesebb és kevesebb mozgási lehetőség nyílik számára: elerőtlenedik és a halálnak bizonyos megmerevedési állapotába hanyatlik vissza.
Íme tehát a lélek nem fejezheti ki magát sem az emberi világban, azaz a fizikai síkon, sem a saját világában a szertelenségekig, hanem csupán a korlátokon belül. A korlátokon túl a megsemmisülés, a halál vár reá.
A fejletlen lelkek csoportja, amely ezeken a korlátokon belül halad, szenved ezektől a vágyaktól, ezektől a tudatalatti nyomásoktól, hatni akarásoktól, terjeszkedési vágyaktól, és kifejezési módok után kutatva jut el a testöltés törvényébe. Mert ki kell magát fejeznie, ki kell magát élnie, hatásokat kell tapasztalnia, hogy ezekből a hatásokból láthassa meg, hova vezetnek azok az indulatok, amelyeket magában hordoz.
Mivel pedig a szellemvilágban az ilyen alantas lelkek számára az erők nagyon szegényesen vannak kiosztva, tehát nincs meg számukra a lehetőség, hogy kifejezhessék magukat, azért ezek az erők, kifejezési formát keresve a fizikai világ felé nyomulnak előre; s amikor ezeket a formákat a rokonszenv szerint megtalálják, akkor a korlátok valamennyire kibővülnek körülöttük, és ők fokozatukhoz képest úgyszólván mennyországi állapotot élveznek, mert óriási nyomástól szabadulnak meg azáltal, hogy kifejezésre juttathatják a bensőjükben forrongó öntudatlan erőket, vágyakat, ösztönöket, és a fizikai síkon teremthetnek velük bizonyos alakulatokat és állapotokat.
Ezzel azonban még nincs vége a szenvedéseknek, mert hamarosan bekövetkezik az, hogy a benső lelki érzéseik megütköznek az általuk létrehozott eredményekkel. Amikor aztán az érzéseik fellázadnak az eredmények ellen - mert hiszen érzik, hogy tökéletlen létükre szenvedést okozó, tökéletlen eredményeket hoztak létre - akkor kénytelenek önmagukból valami jobbat, a megismerésüknek megfelelő legközelebbi igazabbat kialakítani, s abban is dolgozni, abban is fáradni. S míg a jobbért, az igazabbért fáradnak és szenvednek, addig a maguk erőiből, a rossz, a céltalan, a hiába való törekvésekből nagy rész felég, megsemmisül.
Mikor azután egy-egy ilyen turnust elvégeztek, akkor lényegesen megjavulva és megtisztulva állanak meg egy újabb fejlődési állomáson, és visszatekintve arra, ahonnan elindultak, bizonyos boldogságot, örömöt éreznek, hogy a testi szenvedéseken és fáradságokon keresztül megszabadulhattak a lelki gyötrődésektől.
Valóban sokat kell szenvednie az embernek, ameddig a szellemi én világos látással beletekinthet az ő alsóbbrendű természetébe, és meg tudja bírálni a maga igazságával, hogy mennyiben volt helyes vagy helytelen az életében véghezvitt cselekedete, törekvése, vágya, kívánsága. Hosszú az út, míg a lélek eljut idáig.
Amikor már a lélek sokat ütközött, és sok sötétség és homály levált róla, és belátja azokat a nagy hibákat és tévedéseket, amelyek őt az életen végigkísérték, és a szenvedések mint eredmények ott állanak előtte a tapasztalatokban felsorakozva, akkor fokról fokra felébred benne a vágy a rossz tapasztalat nélkül való tanulás és ismeretszerzés után.
Mikor idáig eljutott, akkor már az a féktelen természet, amely benne addig tombolt, nagyjában le van csillapodva, és a léleknek az a felfelé törekvő vágya, amely az Istent keresi,
a tökéletességet, az igazságot óhajtja, kibontakozik, azaz akkor már van hite.
Addig is volt ugyan valamelyes hite, de ez a hite még a testből indult ki, a test felé vezette a tekintetét, és a testben találta meg annak magyarázatát, mert hiszen a vágyai idáig csak testiek voltak. De amikor az egyéni lélek - amit ti szellemnek neveztek - felébredt, ez már abban a világban keres, ahol eszményibb, magasabb rendű elgondolások vannak, amelyek belevilágítanak a test életének homályosságába. S mivel látja, hogy innen semmi válasz nem jön, azért egy magasabb rendű világgal, a láthatatlan világgal keresi a kapcsolatot.
Ebben a korszakban már kérdések nyomulnak eléje, amelyekre a lélek magyarázatot vár; s bár ebben az állapotban a fogalmak a sok kínos tapasztalatból kifolyólag rendkívül szigorúak[6] és korlátozottak, a lélek mégis, ha nagy és keserves megerőltetések árán is, de mindenképpen felfelé akar jutni.
Mikor a lélek ilyen nagy megerőltetésekkel küzd a test vágyai és törekvései ellen, akkor tulajdonképpen az éterikus testét gyötri[7], mivel a lélek, a maga fejetlenségében és bukottságában benne hagyta azokat a nyomokat, amelyekben élt, amikor még az ő erői körülötte mint teremteni, hatni, hatalomra törni akaró tényezők működtek.
Ti. a lélek abban az időben törvénytelenségeiből eredő félelmeit, rettegéseit stb., stb. mint nyomokat benne hagyta az éteri testben. Mert az éterikus test is fejlődik, s így a lélek tapasztalatai és észleletei az idegszférában is jobban-jobban kifejezésre jutnak, az idegek érzékenyebbekké válnak, és a lélek hatásai a testben is mind jobban és jobban megfelelnek azokra a szertelenségekre, amelyekre a lélek az élete folyamán ragadtatja magát. Ezek a lélek erőiben még mindig kifejezésre jutott bukottsági tendenciák visszahatásai.
A lélekre nézve hovatovább a testesülésben őt körülvevő erők képezik azokat a határokat, amelyek gátat vetnek azoknak a lelki vágyaknak és akarásoknak, amelyek még mindig megvannak, de körül vannak határolva a lehetőségek által.
Mert hiszen a fejlődés folyamán sorsok alakulnak ki az egyes lelkek körül, amely sorsokból nem menekülhetnek ki, nem szabadulhatnak el. Ezek a sorsok azok a mellettük, körülöttük, felettük képződő törvények, amelyek a lélek fejlettségének arányában betöltésre várnak.
Mert ha a lélek valamit jónak ismer meg, ez a megismerés még nem jelenti azt, hogy most már annak birtokába is jutott, vagy ha valamit rossznak ismer meg, attól máris függetlenítheti magát. Nem; amit jónak ismer meg, azt minden erejével követnie kell, mert az ő benső lényegtörvénye hajtja őt a felé a jó felé; amit pedig rossznak ismer meg, azt minden erejével kerülnie kell, mert nem követheti büntetlenül, éppen azért, mert megismerte.
Tehát a bűn tulajdonképpen annál a pontnál kezdődik, amit a lélek már megismert, mert amit megismert, az a lelkiismeret törvényévé válik.
Ez a lelkiismeret mind jobban és jobban törekszik fölfelé és igyekszik maga mögött elhagyni a homályosat, a sötétet; törekszik fölfelé, a maga világába, a világosság felé; mert a lelkiismeret az a szellemi világosság, amelyben az Isten képe abban a mértékben tükröződik vissza, amely mértékben a szellem tisztasága és a lélek fejlettsége az isteni jót, az isteni igazat felfogni képes.
Mivel a lélek nem lenne képes a fejlődés során minden oldalról jövő ütközéseket elszenvedni s az ebből következő csiszolódást önmagán elviselni, ennélfogva a léleknek mindig csak egy-két oldala marad nyitva, hogy ezeken a részeken ütközéseket szenvedve, a szellem szemmel tarthassa a lélek hibás természetét.
Ahol ütközéseket szenved, ott érzékenyebbé lesz, mert az ütközés fáj.
A lélek többi része pedig beburkolva pihen, a tudat nem világítja azokat át, mivel a Gondviselés, a sorsokat vezető Kéz úgy intézi minden egyesnek az útját, hogy amely oldalon ütközéseket szenved, azon a részen a kibontakozás útja megvilágosodjék előtte, és a szellem egész figyelmével oda forduljon.
Így vannak fejlődő szellemek, akik életek sorozatán keresztül a hitben igyekeznek magukat kiképezni; viszont vannak, akiknek az élet gyakorlati oldalán vagyis az anyagi munkálkodás mezején bizonyos tapasztalatokat szerezniük, az erejüket, a képességeiket ebben kicsiszolniuk; azután vannak, akiknek a szeretetben kell próbákat és ütközéseket szenvedniük, mert ezen a téren vannak elmaradva; vannak továbbá olyanok, akiknek az igazságot kell megtanulniuk; és vannak, akiknek a duálérzésben kell előbbre haladniuk.
Hogyha megfigyelitek az emberek világában a fejlődés menetét, látni fogjátok, hogy nagyon sok emberléleknek a munkálkodásban kell előrehaladást felmutatnia, mert ebben az ember általában hátra van maradva; rest dolgozni, nem akarja ennek a mulandó világnak az előrehaladását szolgálni, mert annyira ki van benne fejlődve az önzés, hogy önmagából semmit sem akar odaadni a köznek, ellenben a köztől akar mindent a maga számára elvenni, ami csak az ő érdekeit szolgálhatja; tehát az értelmét ebben az irányban fejleszti ki felettébb.
Az önzés az emberek óriási tömegét foglalja el. Pedig ameddig az ember a lelkét ebből a tévedésből, ebből a hibájából ki tudja tisztítani, addig sok és hosszú fáradságon, szenvedésen és csalódáson kell keresztülmennie.
Ezért van az, hogy az emberek túlnyomó többsége szükségképpen anyagi munkával, testi munkával van elfoglalva, mert meg kell tanulnia, hogy az ember a magáéból adjon a köznek; mert a munka egyetemes világtörvény.
Hiszen ha a munka nem kötné le az ember erőit, akkor gőgje folytán még nagyobb szertelenségeket hozna ki magából, mert a gőg minden bűnnek a csírája; ez az, amelytől az emberlélek felfuvalkodik, magát nagynak, hatalmasnak, istennek képzeli, s uralkodni akar mindenkin és mindenen.
Mivel pedig a gőgnek minduntalan ütközéseket kell szenvednie az emberben, ennélfogva hogyha a vágyai terjeszkedhetnek szabadon és nem élhetik ki magukat, akkor befelé fejtik ki azt a pusztító hatást, amely megteremti a gyűlöletet az emberlélekben. A gyűlölet aztán harag és indulat formájában úgyszólván vegyi folyamatot idéz elő a lélekben, amellyel legelőször önmagát égeti fel, azután pedig abból kifolyólag a gyűlölet hatásaiban igyekszik magát kiélni: másoknak szenvedést okozni, kegyetlenkedni, másokat az élet lehetőségétől megfosztani; egyszóval a leggonoszabb lehetőségeket megteremteni, hogy ő maga maradjon a győztes, és élvezhesse a kielégülést.
Nem tapasztaltátok-e, hogy ha az ember gyűlöletében az indulatának szabad folyást enged, és valakinek szenvedést okozott, akkor kielégül a bosszú érzete, és egy időre megnyugszik, mert úgy érzi, hogy maga alá tiporta és meghódította azokat a lehetőségeket, amelyek azelőtt a más ember előnyeit, érdekeit szolgálták!
Ez az érzés is határtalanul akar érvényesülni; mert ahányszor kielégül a bosszú, mindannyiszor még nagyobb erővel terjeszkedik el az emberi lélekben, és mind nagyobb szabadságot akar a maga részére kierőszakolni az életből, míg egyszer a hasonló a hasonlóval összetalálkozva, egy hatalmas robbanásban, egy hatalmas elégésben összecsap, és mind a kettőt megsemmisíti ez a láng, ti. letaszítja a fizikai élet lehetőségeiből a halálba.
Hányszor kell a gőgös és gyűlölködő léleknek meghalnia, hányszor kell maga felett éreznie annak a törvénynek hatását, amelyet megsértett!
Hányszor kell a telhetetlen, önző embernek szegénységben és nyomorúságban sínylődnie, ameddig megtanulja a lemondást!
Hányszor kell a hazug és hiú léleknek a hízelgők, a csalók részéről megcsalattatást és csalódást szenvednie, ameddig az igazságot éhezve és szomjúhozva bele tud illeszkedni abba a törvénybe, amely a feltétlen igazságot szolgálja!
Hányszor kell az érzéki, kicsapongó embernek megcsalattatást, kijátszást és mellőztetést szenvednie, ameddig hűségre és szeretetre vágyódó lelke meg tud nyugodni a legkisebb lehetőségnél is, a legszegényebb ajándéknál is, amit az élet neki nyújthat!
Azután meg ott van a testiség: mennyi betegséget, mennyi gyötrelmet kell végigszenvedniük azoknak, akik a testben találják meg minden boldogságukat, akik a test előnyeit, a test hiúságát, a test mindennemű túlkapásait, a mértéktelenséget, a tobzódást, a pazarlást, a könnyelműséget szolgálják az életükkel! Mennyit kell a testnek szenvednie ruhátlanul, éhezve, szomjúhozva, nyomorogva, betegségekben sínylődve, ameddig az ember megtanulja, hogy nem a test kielégülése a fontos, hanem a lélek nemesebb és tisztább vágyainak létlehetőségeit kell az életben megkeresnie!
És mennyit kell azoknak csalódniuk a hitben, akik a bálványokban, az anyagiakban keresik az igazságot, akik a formákban és bizonyos eljárásokban akarják az üdvösségüket megtalálni!
Ezek mind-mind a bukottságból eredő hibák, félreértések, tévedések, amelyekből a léleknek meg kell tisztulnia, hogy a szellem a maga igazi hazájában élhessen, megszabadulva mindazoktól a terhektől, amelyek őt a szenvedések világához kötötték.
A haladás nehéz útján láttok azonban embereket, akik már nem túlságosan önzők, vagy láttok olyanokat, akik az igazságosságnak már bizonyos fokára eljutottak; vagy akik nem fösvények, nem irigykedők, de még ott van a lelkükben a hiúság, a gőg, s ott van a harag meg a gyűlölet is; ha pedig a harag és a gyűlölet még ott van, akkor a szeretet még nem lehet olyan magas fokú, hogy a lélek beleolvadjon egy érzésbe, s az önmaga érdekeiről megfeledkezve és minden gondolatát teljesen elvonatkoztatva annyira tudjon valakit szeretni, hogy abban az érzésben teljesen felolvadjon.
Tehát itt még egy bizonyos réteget le kell bontani a lélekről, és ez a réteg az a testiség, az az érzékiség, ami még a testhez, a test érdekeihez köti őt, és ha ennek az érzékiségnek módjában áll magát kifejeznie - a rendelkezésére adott test olyan alkatú és olyan életerőtömegeket hord magában, hogy ezeket erre a célra felhasználhatja - akkor a lélek ezeket az erőket minden igyekezetével az érzéki tendenciának kielégítésére használja fel.
És mivel ilyen esetben a test egyoldalúan túlságosan kihasználtatik, ennélfogva a szertelenségekre való hajlamok kielégítése folytán különböző betegségek, idegzavarok stb. állanak elő, és így ezen az oldalon szenvedés következik reá. S mivel ezen az oldalon többet szenved, mint más oldalán, ennélfogva a lélekben bizonyos gyűlöletérzés alakul ki a másik nem iránt; mert - amint ő hiszi - az a másik nemű lény ébresztette fel benne a bűnre vivő hajlamokat, tehát helytelen felfogásában nem magában keresi a hibát, hanem a másik nemű emberben, és elkezdi azt gyűlölni.
Ez az állapot látható sok népnél, ahol a nő elnyomatásban és alárendeltségben élt, s ennek mintegy következményeképp a férfi most szenvedi el azokat az ütközéseket, amelyek a lélekben csupán azt szolgálják, hogy elidegenítsék a másik nemű embertől, és így gátat emeljenek a léleknek a féktelenség elé.
Tehát amikor ez az állapot elérkezik, akkor ez a rész a lélekben lezáródik, és a Gondviselés más oldalról nyitja meg a lélek fejlődésének folyamatát; s akkor - mondjuk - talán a gőg, talán a gyűlölködés oldalán - mivel ez a kettő egymáshoz van kötve, mivel egyik a másikba ereszti a gyökerét - kezdi meg a lecsiszolás munkáját.
Tehát a férfi most más oldalról van elfoglalva, és kevésbé érzéki, mert ez a rész lezáródott a lelkében.
Ez azonban nem jelenti azt, hogy a férfi, mivel kevésbé érzéki, talán ezen a ponton fejlettebb, hanem más oldalról való benyomások foglalják le, más érzések, más gondolatok és törekvések foglalkoztatják. Tehát a léleknek az érzéki oldala csak le van takarva, de testöltés esetén ennek a nyoma mindenesetre megmutatkozik. A szellemvilágban azonban ez a része érintetlenül pihen, a tudat nem foglalkozik vele, mert más oldalról van elfoglalva, s erről az oldalról nem kell szenvednie.
Ez az érzés a testöltésbe kerülve is lefedve marad egy jó ideig; mint gyermek a másik nemű gyermekeket lenézi, kerüli és sok esetben gyűlöli; azonban amikor elérkezik a pubertás ideje, akkor akaratlanul is megnyílik a léleknek az a része, amely szóhoz kíván jutni, mert a kifejező eszköz: a test, a forma rendelkezésére áll. Mivel azonban a lélekben már megvannak a gátló függönyök, azért az ifjú tartózkodóan viselkedik a másik neművel szemben, és ebben az életében már egészen más magatartást tanúsít, mint az előzőben: nem keresi a nők társaságát.
Azonban a természetes ösztön mindjobban érezteti a hatalmát, s bár lenézi a nőket és tartózkodik tőlük, mert érthetetlen félelemmel van eltelve, és küszködik magával, de az ösztön hatására mégis kénytelen a lélek ezzel a kérdéssel foglalkozni, miközben egyszer csak öntudatlanul és akaratlanul is megszületik benne az első vonzalom. És bír a testen keresztül nézi a dolgokat, amelyekkel őt végzete szembeállította, tehát a másik neműnek a testi megjelenése kívánatos előtte - mivel az ösztön ott él a lelkében - mégis a lélek a már eddig megszerzett óvatosságból keresgélni kezd, hogy azok közül, akik felé az érzései vonják, a legérdemesebbet válassza ki, úgy hogy most már elsősorban nem a testet, a külsőt tekinti, hanem a lélek tulajdonságait, a lélek tetszetős oldalát is kezdi felismerni. Így az a kényszer, amely a testen keresztül jelentkezik, mégis a lelki vonzódást, a szerelmi érzést hozza létre; de mivel most már fél és retteg a következményektől, tehát a felsőbb törvények jóváhagyását, szentesítését keresi, és házasságra lép.
Ilyen esetekben, amikor a lélek még csetlik-botlik, és még nem tud önmaga felett sem határozni, legtöbbször egy haladottabb női szellem mellé kapcsolja őt a Gondviselés. S bár a gőg, a hiúság és gyűlölet a női nem iránt féktelenségekre ragadja, úgy hogy megalázza, meggyötri, lenézi, alacsonyabb rendű valakinek láttatja vele a nőt, mint önmagát, mégis jólesik neki, és a lelke megelégedéssel fogadja a szeretetnek és a vonzódásnak azokat az apróbb-nagyobb jeleit, amelyekben a nő részéről az élete folyamán részesül.
Ez a magasabb rendű szeretet: a hűség, az igazság, a becsületesség mintegy törvényszerű, mintegy szükséges valami jelenik meg előtte, amit a lelke megkövetel, és a gőgje meg is kívánja, hogy ez így legyen; azaz ekkor még nincsen a lelkében hála, nincsen öröm ezek felett az ajándékok felett, mert mindezeket úgy tekinti, mint amik neki jogosan kijárnak.
Csak akkor ébred fel, és jön tudatára a hiányérzetnek, hogy mit veszített, amikor a végzet, a halál megfosztja azoktól, amiket már magáénak hitt és mint törvényes részesedést megkövetelt az élettől. Csak akkor ébred a lélek annak tudatára, hogy hiszen érdemtelenül kapta mindazt, amiben része volt. S akkor önmagába tekintve belátja, hogy helytelenül, igazságtalanul cselekedett, s akkor a haladottabb női szellemtől megfosztott állapotában ismeri el, hogy az betöltötte a lelkében a hiányokat, s hogy annak szeretetében, amiben az őt részesítette, a lelke megizmosodott és megerősödött.
Amikor a következő életében, vagy még ugyanabban az életében mindezekről le kell mondania, önmagában is forrongó elégületlenséggel állapítja meg a sors igazságtalanságát, amikor ugyanezeket az érzéseket, amelyekben része volt, egy másik, egy alacsonyabb lelkű nővel való kapcsolatában keresi, és nem találja meg.
Ezekben az ütközésekben, fájdalmakban és sorozatos csalódásokban a lelke mind jobban és jobban kitermeli önmagából azt az álmot, amelyet mint ideált keres. Ezt az ideált mindazok nélkül a hibák és fogyatékosságok nélkül kívánja látni, amelyek az ő lelkében még benne vannak, és olyan finom és puha fátylakkal, fluidokkal aggatja tele ezt az eszményképet, azaz olyan tulajdonságokkal ruházza fel, amilyen tulajdonságokat az ő gőgös lelke megkíván; s ha az az élő valaki, akivel a sorsa összehozza, a mozdulataiban, a gondolkozásában, az érzéseinek kifejezésében, a hanghordozásában, a testi alakjában, vagy az életben való magatartásában csak valami csekély mértékben is megközelíti azt az ideált, akkor minden vágyával, minden érzésével hozzátapad ehhez az élő eszményképhez, és mélyebb érzéseivel szeretni kezdi, mert úgy érzi, hogy azokat a hiányokat, amelyek a lelkében vannak, csak ez töltheti ki.
Mikor azonban ezek a lelkek - mondjuk a házasság által - az életben közelebb jutnak egymáshoz, és akkor kiderül, hogy az élő a megalkotott ideáltól nagyon is különbözik, akkor bekövetkezik a kiábrándulás; s éppen amikor ennek a vonzalomnak szeretetté, megértéssé, lelki barátsággá kellene átváltoznia, akkor következik be a katasztrófa, az elhidegülés, az egymástól való elidegenedés.
Azért sokszor, hogy ez be ne következzék, a természettörvény gondoskodik róla, hogy a testükből való test, a vérükből való vér áthidalja a két lélek között támadt nagy űrt, és így az a gyermek, akiben egy másik lélek ölt testet, egybe-fonja, kiegészíti és kiegyenlíti azokat a lelki ürességeket, amelyekbe az ellentét a széthullás elemeit elhinthetné.
Azután a test erői hanyatlanak, a fáradtság érzete úrrá lesz a testen; a lélek szertelenségei is beljebb húzódnak, a maghullatás befejeződik, és a test készül az enyészet karjaiba dőlni.
Ilyenkor, hogyha a lélek a virágzás és gyümölcsözés időszakában nem tudott a maga számára annyit szerezni, hogy az élettel, a sorssal, az Isten törvényével kibékülve tovább is melegséggel és kedélyességgel tudna megnyugodni, akkor morózussá, elégedetlenné, gyűlölködővé válik; az élettel meghasonulva mintegy elszakítja a kapcsolatot minden széptől, jótól és igaztól, s önzővé lesz, ha addig nem is volt az; olyanná válik, mint a megszedett szőlőtő és a lombja vesztett fa.
De hogyha azokért az ajándékokért, amelyeket Isten a testi élettel adott neki: a nőért, a gyermekért hálás tud lenni, s a hitet, az igazságot, az élet szépségeinek megismerését, szóval az értékeket önmagában felgyűjti, akkor örül unokáinak körében, s gazdagon tér meg a szellemvilágba, és ezeket a kellemes emlékeket viszi magával, amikor az átváltozás törvénye koporsóba fekteti a testét. A lelke ezeken az emlékeken továbbtáplálkozik a szellemvilágban; és mint ahogyan az ember a tápláló étel ízét továbbra is a szájában érzi, úgy ő is minden jót és igazat megtart magának a szellemvilágban.
Egy-egy ilyen életnek tulajdonképpen ez is az eredménye a szellem számára: táplálására adatott neki, mert mindent, ami a lelkét felerősítheti, megtalált az életben, és most a szellemvilágban pihen, erősödik, fejlődik, épül, mint ahogyan a mag a földben megduzzad az alatt az idő alatt, ameddig a pihenése tart.
Mindezek után pedig újra testet öltve minden szépet és jót - amit ti. annak ismert meg - a lelkében előretol az igaz jó felé, hogy azokat a testöltésben minél hamarább kifejlesztve és megsokszorozva lássa viszont, és az újabb tapasztalatokból okulva még előbbre jusson a megismerésben, a bölcsességben és a szeretetben.
Mindezeket összevéve, amiket az ember a családi életében a nővel való kapcsolatában mint kellemes, boldogító, örömteljes hatást magában megőrzött s a gyermekeiben való kielégített reménységével kiegészített, a lélek mind-mind egybe dolgozza fel, és az ő férfi természetébe - mint valami virágot a ruhájára díszül - beleilleszti, és azokban az időkben, amikor újra találkozik a másik nemű emberrel, már nem nézi a leányokat gyűlölettel és lenézéssel, hanem azoknak az érzése, gondolatvilága, felfogása iránt kezd érdeklődni, mert bennük is a másik lelket, a megbecsülendő tulajdonságokkal bíró embert látja, és öntudatlanul is az ő lényének kiegészítő részét sejti.
Ekkor a szerelem már sokkal gazdagabb színekben és kifejezési formákban; az ifjúság mint egy magasabb, nemesebb vágyakkal telt tavasz nyílik ki a szívében, a lelkében, mert ő maga az, aki érez, ő maga az, aki ebben az ún. íllúzió-világban ringatja a lelkét, mert egy nagyobb, tisztább, magasabb rendű beteljesedésre vár. Szerelme, a lélek virágzása színpompás, illatos virággá fejlődve egyéniségének sokkal magasabb rendű értékét mutatja fel, mint fejlődésének és életének eddigi folyamán.
Azután ismét eljő a virágzás idejében az álmok, a vágyak megvalósulása, de most már a lelkében egy magasabb rendű életfolyamat indul meg, magasabb rendű hivatással képződnek a sejtek, mivel a lélek a maga arculatát a hevülésének, virágzásának idejében nyomta reájuk.
S hogyha a végzete, a sorsa ismét egy megértő - bár talán hibákkal és fogyatkozásokkal, de nemes és jó törekvésekkel áthatott - lélekkel kapcsolja össze: ismét leélhet egy életet, s ez az élet még szebb emlékekkel gazdagítja a lelkét. Mert most már nem azon a rideg szemüvegen keresztül nézi azokat az életeseményeket, amelyek egy régebbi életében még talán haragra és gyűlöletre indították volna, hanem a szeretet, a megértés szemüvegén, a maga illuziószemüvegén keresztül, mert már jobbá, tisztábbá, békésebbé lett, mivel már nagyobb boldogságot biztosító erőkkel rendelkezik.
És hogyha ő is hűséggel, szeretettel az érzékiség kísértéseivel szemben pedig önmegtagadással állja meg azokat a próbákat, amelyeket az égi kezek most már fokozatosan megengednek,[8] hogy az ő számára is ott álljanak - hogy a lelkének szertelenségei a szellemi törvények korlátai között megsemmisüljenek, vagy átalakuljanak - akkor megváltozik körülötte a világ, s mindent más szemmel lát, mint azelőtt.
Most jönnek azonban a megpróbáltatások.
Ha a szellem ezeket az életeket leélte, és az ő szellemi másik fele (duálja) még messze el van tőle maradva - ha a férfi a haladottabb, és a női fele van alacsonyabb fokú állapotban, akkor, sajnos, a férfi lelki vágyai, lelki törekvései lefelé vonzatnak, mert önkéntelenül is keresi azokat a lehetőségeket, amelyekben a duálfelével vonatkozásba juthat. Ez olyan lelki ösztön, amelynek senki sem tud ellenállni.
Sajnos, ekkor ott áll a férfi előtt a megpróbáltatás, mert az ő magasabb, tisztultabb énjében már a szerelmi érzés is megszínesedve, ragyogva él, és az ő másik fele erősen vonzza ezeket az érzéseket.
Mivel azonban a duálfelek a legnagyobb részben vagy a gőgtől vagy a hűtlenségtől indíttatva szenvedték el a szakadást, így ennek a két alapbűnnek az ütközésein keresztül igen-igen nehezen találnak egymásra, mert ez csak a megtérés és javulás útján lehetséges.
Ha tehát a női szellem alacsonyabb rendű, és a duál-törvényben még nem nagyon haladott előre, akkor a férfinak igen sok csalódást kell szenvednie és sok fájdalmat elviselnie, ameddig az ő női felét fel tudja emelni magához.
Ha pedig a női fél annyira el van esve, hogy nem is képes az ő férfi felét vonzani, akkor a férfinak ezt a lelki részét sok ideig bezárva tartják az ő fejlődésében, hogy ne zavarja a többi lelki oldalak csiszolásának munkáját. Ezekből nagyon sokszor szerzetesek lesznek, vagy olyanok, akik sokat és nagyot tudnak tenni az emberiségért az önmaguk feláldozásával, mégpedig legtöbbnyire magános életet élve.
Ez alatt az elmaradott női fél sokat szenved, sokat nyomorog, míg a Gondviselés angyalai fel nem ébresztik lelkében azt az érzést, hogy keresse-kutassa a lehetőséget, hogy a nála magasabb rendű férfiszellemet, az ő másik felét elérhesse.
Ezekből lesznek a különböző testöltésekben azok a nők, akik az ő lelki érzéseikben ösztönileg kifejlesztik magukban az erre való felkészültséget, akik úgyszólván rabszolgáik lesznek a férjeiknek, kedveseiknek, fiaiknak; akik nem keresik, hogy igazságos-e vagy igazságtalan az a bánásmód, amiben részesülnek: Ők mindenen keresztül szeretnek és hozzásimulnak, igyekeznek a férfihoz még akkor is, ha az a legdurvább és legigazságtalanabb módon bánik velük.
Nem is tehetnek másként. Ezektől meg van vonva az a lehetőség, hogy az igazságtalansággal szemben a maguk urai legyenek, s hogy tudatára jussanak a méltatlanságnak, amelytől szenvednek. A lélek kénytelen ezt így fogadni el és így dolgozni fel, hogy ilyen nagy megalázottságban, ilyen nagy elvetettségben emelkedjék fel oda, ahol az ő duálfele van.
Ezek azok a nők, akiknek minden jól van úgy, ahogy van.
És a földi emberek, akik emberi igazság szerint szoktak ítélni, megütköznek rajta, s azt mondják: "Hogy lehet ilyen nagyon jó és becsületes lelket ennyire gyötörni!"
És ennek a szegény női léleknek meg csak fellebbezni sem áll módjában az ő igazságosnak látszó ügyében, mert senki sem ugorhatja át a saját törvényét.
Azonban sokkal gyorsabb, úgyszólván álomszerű a férfinak a haladása, hogyha az ő másik fele, a női fele magasabb fokozaton áll, mint ő. Annak a férfinak nyíltabb az értelme, világosabb az ítélőképessége, fejlettebbek a lelki törekvései, és minden esése, minden méltatlansága ellenére is sokkal könnyebb a felemelkedése, mint hogyha az a női fele alacsonyabb fokozaton van.
Ezért mondom én sokszor, hogy sokkal boldogabb az az ember, aki az ő duálfelével már találkozott, mert gyorsabb a haladása. Mert bár ütközéseket, nagy lelki gyötrelmeket szenved, de mégis akarva nem akarva fejlődni kényszerül, mert mint valami tüzes ostorral hajtja őt az az ismeretlen érzés, az az ismeretlen hatalom, amelynek nem tudja az eredetét, a forrását, mert az rajta kívül álló erő, amelynek képtelen ellenállni, bárha a lelkében másként gondolkozik, és ő maga egészen másként irányítaná a fejlődését.
De ha az ő női fele magasabb, és az ismeri őt, és dolgozik érte, akkor szűk korlátok közé szorítva, kínos ütközéseket szenvedve, mégis le kell a lelkéről hámlaniuk azoknak a tévelygéseknek és bűnöknek, amelyek őt fogva tartják.
[1] Mert mint ahogyan a gyémántot briliánssá csiszolják, úgy a léleknek is éppen az a felületrésze csiszolódottabb.
[2] Hiszen a léleknek ez a kereső, kutató érzése is mintegy megrögzítődést, mintegy bizonyosságot keres, mert amíg a lélek nem jut el odáig, hogy a szerelmi érzése valahol megpihenhet, addig az ő érzése még csak egy igen-igen kis foszlánya annak a vonzásnak, amellyel a lélek hol ide, hol oda tapad.
[3] Ez az önmagára ismerés persze nem máról holnapra, hanem tapasztalatról tapasztalatra, szenvedésről szenvedésre, örömről örömre következik be.
[4] A természettörvény létrehozta a megjelenési formát: a testet; ennek a formának az életek folyamán bekövetkező tökéletesedése a duálérzés mind teljesebb és teljesebb kifejezését is lehetővé teszi.
[5] L. a zsidóság ótestamentumi korszakát, amikor a törvény még megengedte a többnejűséget és az ágyasokat, holott Krisztus törvénye ezt már bűnnek bélyegzi.
[6] Önmaga büntetése, önként vállalt vezeklés, önsanyargatás, aszkézis
[7] Mivel nem az öntudatlan, anyagi test, hanem a testet éltető éterikus test az, amely a lélek szertelenségekre vivő hajlamait hordozza magában.
[8] Ti. eddik csak az Isten kegyelme tartotta fenn az életének egyensúlyát, mostantól kezdve pedig megszerzett erőinek és képességeinek kipróbálására és edzésére próbák elé állítja őt az isteni Gondviselés.
[1] Mert mint ahogyan a gyémántot briliánssá csiszolják, úgy a léleknek is éppen az a felületrésze csiszolódottabb.
[2] Hiszen a léleknek ez a kereső, kutató érzése is mintegy megrögzítődést, mintegy bizonyosságot keres, mert amíg a lélek nem jut el odáig, hogy a szerelmi érzése valahol megpihenhet, addig az ő érzése még csak egy igen-igen kis foszlánya annak a vonzásnak, amellyel a lélek hol ide, hol oda tapad.
[3] Ez az önmagára ismerés persze nem máról holnapra, hanem tapasztalatról tapasztalatra, szenvedésről szenvedésre, örömről örömre következik be.
[4] A természettörvény létrehozta a megjelenési formát: a testet; ennek a formának az életek folyamán bekövetkező tökéletesedése a duálérzés mind teljesebb és teljesebb kifejezését is lehetővé teszi.
[5] L. a zsidóság ótestamentumi korszakát, amikor a törvény még megengedte a többnejűséget és az ágyasokat, holott Krisztus törvénye ezt már bűnnek bélyegzi.
[6] Önmaga büntetése, önként vállalt vezeklés, önsanyargatás, aszkézis
[7] Mivel nem az öntudatlan, anyagi test, hanem a testet éltető éterikus test az, amely a lélek szertelenségekre vivő hajlamait hordozza magában.
[8] Ti. eddik csak az Isten kegyelme tartotta fenn az életének egyensúlyát, mostantól kezdve pedig megszerzett erőinek és képességeinek kipróbálására és edzésére próbák elé állítja őt az isteni Gondviselés
https://skydrive.live.com/view.aspx?resid=9314E93BA66D4EB1!303&cid=9314e93ba66d4eb1&app=WordPdf
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése