Ki vagyok én? Kerestem a választ. Pszichológiában, filozófiában, kvantumfizikában, ezotériában.

Kedves Gabriella!

Az utóbbi pár napban késztetést éreztem, hogy leírjam ezeket a sorokat, bár nem ez vezérelt, de ha gondolod, és tetszik, oszd meg. Talán lesz, aki érdekesnek találja, és tanulhat belőle, esetleg erőt meríthet.

Többekhez hasonlóan én is feltettem magamnak párszor a kérdést: - Ki vagyok én? Kerestem a választ. Pszichológiában, filozófiában, kvantumfizikában, ezotériában. Az engem körülvevő emberekben is, mert ugye általuk ismerjük meg magunkat, s a világot. Felállították a tükröt, sokszor csak bámultam bele bambán. Miért történnek ezek a dolgok sorozatosan velem? Miért vagyok itt, pont most, pont így? Mi vezérel? Mi az utam? Legfőképp: mi a helyes, avagy helytelen? Sok mindenre rájöttem, de a kérdés megválaszolatlan maradt. Az ego?, a spontán?, az egész egy nagy katyvasz. (Volt.)

Több ízben olvastam, az igazi boldogság az, amikor nem az anyagi dolgokhoz kötődsz, hanem mindentől függetlenül vagy boldog. Ekkor eszembe jutott a két véglet: a pszichés gyengeelméjű, aki csak ül maga elé meredt bárgyú vigyorral, meg Buddha. Na de mégis hol tartok én? Voltak pillanataim, amikor úgy éreztem, hogy elment az eszem, aztán rájöttem, semmivel sem vagyok bolondabb az átlagnál.

Egyszer majdcsak összeáll a kép.

Így jutottam el hozzád.

Meditáció:

Szemeim csukva, követlek, hangod megnyugtat:

Kör alakú terület, közepén gyönyörű kőtál, benne víz. Ez egy merengő. Belenézel, látod a tükörképed. Ujjaddal megérinted a víz felszínét, a hullámok elmossák a képet. Minden egyes érintéssel mész vissza az időben…

A következő képek, átsöpörnek rajtam többnyire egy pillanatba, érzésbe sűrítve:

Fénymunkás vagy! – Bíztam benne, hogy így van. **Nem érzed magadénak, amit azzal a férfivel kapcsolatban láttál az utcán? Értetlenül lesek ki a fejemből. – Mármint hogy te csináltad mindazt... a brutalitást... – Nem. – válaszolok ledöbbenve. ** Bar-kezelés után nézem könnyes szemeid. – Látom eléggé megviselt. – Persze, láttam. – Majd elmeséled? – A végén igen. ** Barátnőm: - Te gyógyítottál meg. ** Lefekszem az ágyra bevillan egy név. Sosem hallottam. Ki lehet? Felkelek, leülök a gép elé, rákeresek, nem találok semmi értelmeset. ** Nézem a férfi arcát. Vele vagyok egy egész. Érzem minden érzését, tudom minden gondolatát. Csodás vele minden pillanat. Mégis el kell engedjem. Szívem majd megszakad. Tudom, hogy menni akar, még ha nem is mondja. Még nem áll készen, másik családja van. Fél. ** Félig átölelve ráteszem anyu vállára kezem, hallom a hangját. – Most olyan nyugalmat érzek. ** Zsibbad, bizsereg a kezem, érzem az energiát, szinte forró. ** Szirénázó mentő száguld velem a kórházba, félig lebénulva fekszem tehetetlenül. Iszonyatos fájdalmak. Az orvos közli, agyvérzésem volt. Bármelyik gyógyszert írja fel nem jó, mert olyan mellékhatást vált ki, amitől elvérzek. ** Falat bontok, talicskázok, téglát pucolok, falat festek, parkettázok, ajtót csiszolok, lakkozok, szekrényt cipelek, szerelek, (már magam sem tudom hányadszor). ** Könnyekig hatódnom, kisfiam meglepi-kavicsain. ** Mintha kést döfnének a szívembe, aztán hirtelen mintha megszűnne működni a testem, de még érzékelem a körülöttem lévő világot. Koszorúérgörcs. Gyógyszer szóba sem jöhet, olyan alacsony a pulzusom, hogy megállna a szívem. ** Fiam mindjárt megfullad! Addig küzdök, míg végül sikerül kicsalni torkából a nem odavalót. Mindezt ösztönösen. Aztán ráeszmélek, mi történt, majd elájulok a frásztól, hogy mi lehetett volna, ha csak egy perccel később veszem észre, vagy épp hirtelen nem tudom, mit is tegyek, mert még nem voltam ilyen helyzetben sosem. ** Szerelem, családalapítás. Terhesen magamra hagyva. Többször kérdem: miért? Válasz: - Nem érted, hogy nem tudom?? (Nem hiszem el!)  ** Buli, haverok, munka.. Siker. **  Évekig tartó se veled se nélküled kapcsolat. Csalódottság. ** Középfokú, felsőfokú ilyen-olyan tanfolyamok eredményesen. ** Látom bántja anyut. Kétszer akkora, mint én. Próbálom leállítani. Engem is megüt, megszédülök, elborul az agyam. Ütöm, rúgom, karmolom, ahol érem, könyörög, hagyjam abba.. Anyám közbelép, rá hallgatok, de megfenyegetem, ha még egyszer bántja anyut, megvárom, míg elalszik, és agyonverem. (Jézusom, mi volt ez?? Bosszú.) ** Élettársam: - Neked nem lehet meglepetést szerezni, mert mindig azzal állítasz haza, amit neked szántam! Én: - csupán telepátia. ** Indulok a telefonért, nyúlok felé, megcsörren. Ráeszmélek eddig nem is csörgött. Érdekes. ** Munka, férj, válás, albérlet, költözés – már nem is tudom hányadik * Nagyszülők, kollégium, első csók, ** Serdülőkorom végig sírt éjszakái, nem értem meg miért kell elmennem. Nem tettem semmi rosszat. Miért küld el anyám, akire legnagyobb szükségem van, s neki is rám, s miért érezem én is, hogy mindezek ellenére mennem kell? Tudom, hogy szeret, és én is szeretem. Kirekesztett.  Ismét otthon. Pár hónap múlva: Ordítok vele, hogy most már én akarok elmenni, mert nem bírom tovább. Dühös vagyok, becsukom magam mögött az ajtót, életem egy utazótáskában tizenpárévesen. ** Kézilabda, röplabda, talajtorna, versenyúszás, aerobik, konditerem, futás, kosárlabda. Kitartás, önfegyelem, összpontosítás. ** Vérnyomásmérés, orvosi vizsgálatok: Makk egészséges vagyok, 75/50, pulzus 45. – Maga nem fog meghalni sem infarktusban, sem agyvérzésben. Hurrá!  ** Testvéremet órákon keresztül nem tudják elaltatni. Átveszem, megnyugszik, sokáig nézem, milyen édesen alszik. Milyen törékeny. Imádom. (Kevésbé a piszkos pelenkáit.) ** Belépek egy kórterembe, körbenézek, keresem anyut, a mellettem lévő ágyról szól valaki: itt vagyok. Alig ismerem fel, pedig éjjel hozták be. Csoda hogy él. Tegnap még a fölös kilóival, most pedig csont és bőr, szemei az átélt kínoktól vérben fürdenek. Majdnem sírok, aggódom. Hajszál híján múlt, hogy még él. ** Telefonban hallgatom apám italgőzös fujtatását, miközben negyedóránként megkér, meséljek valamit. Nem tudom, mit mondhatnék. Mikor is beszéltem vele utoljára? Egy vagy két éve? Sajnálom. ** Anyám isteni sült csirkéi életmentők egy kiadós edzés után. * Éjjel van, felébredek. Matat rajtam valaki. Félálomban nem értem mi van. Zavaromban befordulok a fal felé, abbahagyja. Kimegy. Undorodom. ** Órákig tartó hegyi-beszéd, például egy elrontott matekpélda miatt, utána büntetésképp még húsz feladat, mert ezt rótta rám a „sors” a nevelőm képében.. vagy újból porszívózom az egész lakást, hiszen a szőnyegen maradt most éppen egy szösszenet. **  Vigyázz! Ez a kutya mindenkit megharap! – miközben simogatom. – Engem nem. **  Iskolásként magam tanulok meg úszni, segítség nélkül. ** Nyaranta az óriáscsúszdán órákig le-föl. ** Ovisként önfeledten játszom a homokozóban, meg sem hallom, hogy hozzám beszélnek. * Ülök anyu ölében, elvarázsolva nézem a száját, hogy mozog, miközben énekel. ** Egyiptomban valamikor nagyon régen. Csadorban vagyok, kirekesztve, magányosan teljesen egyedül a gyermekemmel. Tudom, hogy jelen életemben most ő az anyám. Homlokomon a csodaszép lila pöttyömmel. Körülöttem semmi, csak a végeláthatatlan homoktenger. ** ennyi.

Elengeded a csuklómat. Nézlek. Megint átélted, láttad, érezted ugyan azt, ismét megviselt. Elmesélem a szinte semmit. Aggódva figyelsz (pedig nem is ismersz). Bennem kérdőjelek. Tétován fogsz bele a történetbe:

Durva volt. Igen, nagyon régen, stimmel a történet, csak én mindent láttam. Hatalmas köztiszteletben álló gyógyító voltál a lányoddal együtt. Ő most az édesanyád. Az emberek szerettek és tiszteltek titeket. Bíztak bennetek. A férjed molesztálta a lányodat. Félelemben tartott benneteket, áttért a rossz oldalra. Akkora védelmet raktak rá, hogy te nem tudtad visszafordítani, nem tudtál megszabadulni tőle. Addig fajult a dolog, hogy megkínoztad brutálisan, majd megöltétek. A lányod pedig végignézte. Az emberek megtudták mit tettetek. Megköveztek, megkínoztak, sokat szenvedtetek, majd kirekesztve, magányosan éltetek. Fogadalmat tettetek, hogy nem gyógyítotok soha többet. Mindenféle fogadalmat, amíg le nem rójátok bűneiteket.

Szinte felfoghatatlan volt, amit mondtál, de minden a helyére került. Hogy miért kellett átélnem a zaklatásokat, a kirekesztettséget, a magányt, azt hogy miért alakultak így a dolgaim, hogy volt idő, amikor feláldoztam saját magam a kapcsolatban, de semmi sem sikerült, addig szenvedtem, kínoztam magam, míg a végén én vetettem véget neki. (Jelképesen megöltem a kapcsolataimat.) Az is tiszta lett, hogy anyu miért viszonyult így hozzám. Büntetett, azért amit tettem anno, én pedig védtem őt, bárhogy is alakult. Most már sokkal jobb a kapcsolatunk. Hihetetlen módon elfogadja azt is, amivel foglalkozni szeretnék, támogat benne.

Az oldás utáni napokban itthon kijött rajtam minden feszültség, nehéz volt szembesülni hajdani önmagammal. Sírtam, fájt a fejem, hányingerem volt.

Jelenleg valahogy úgy érzem magam, mint a terminátorban a főhős, miután legyőzi a bádogembert, ül a kocsiban, megy az ismeretlen felé örömteli várakozással, mert tudja, legbelül érzi, hogy egy jobb világ várja.

Azt még nem tudom, konkrétan miben fogok kiteljesedni, de haladok az utamon, sokat kell tanulnom. Tapasztalataim vannak. Visszajelzések is vannak.

A barátnőm válla megint fájt, megmasszíroztam. Amikor először érezte az energiát, felkiáltott meglepettségében, hogy ez forró! Forró a kezed.

Meditációt is vezettem, az az érzés maga a csoda. Gyakorlok. Örömteli érzés, amikor azzal foglalkozhatok, amit szívből szeretek.

Egyre többször vagyok az „ok” nélküli boldogság állapotában. Persze az életem nem csak a negatívumokból állt. Az idő folyamán megtanultam, hogy az igazán fontos dolgok az élet apró örömei. Egy kedves mosoly, egy szívből jövő puha ölelés, egy szeretettel kimondott szó dallama, egy jól sikeredett tánclépés. Egy röpke séta a zöldben, az eső illata, a víztükrön megcsillanó napfény villanása, közeledő léptek zaja, pici szájának göndör kacaja, éjszakai szuszogása, és még sorolhatnám oldalakon keresztül. Tudom, emiatt vagyok még köztetek. Gyógyulni pedig csak a megértés által lehet. Csodálatos ez a világ a maga sötét és fényes oldalával együtt, hiszen egyik sem létezhet a másik nélkül, s csupán rajtunk múlik, melyik oldalon időzünk többet. Ha megértjük az ok okozat lényegét, a miérteket, tudatunk már nem „ellenünk” fog dolgozni, hanem velünk, értünk. Többségünk ekkor érti meg igazán azt, hogy sosem dolgozott ellenünk. Mindig csakis értünk, fejlődésünkért, mert csak belső konfliktusaink megoldása által fejlődhetünk. Ma hallottam egy neves orvostól, és milyen igaza van: a leghosszabb út, amit az embernek meg kell tennie, az a 30 centi, ami az agyától a szívéig vezet.

Azt mondtad, nem tettél semmit. De igen. Szeretettel végzed a munkád, segítesz embereken, kezükbe adsz egy megoldást, ami a megértéshez vezet, és ez felbecsülhetetlen. Hálás köszönettel: 

Kezdetben vagyok, aki vagyok….