Az 1. tanulási mód: az utánzás. Utánozza az egyik vagy mindkét szülőt, de inkább a
domináns szülőt. Ahogy a gyermek nő, előfordul, hogy csak az egyik szülő domináns
számára. Egyszer az apját utánozza, máskor az anyját. De mindig utánzással tanul. Sok
felnőttkori tulajdonságunkat és szokásunkat a szüleinktől tanultuk. Előfordult már, hogy
véletlenül ráordítottak egyik vagy másik gyerekükre, és elkezdtek kiabálni?
Megfigyelhették, hogy ugyanazokat a mondatokat mondják, amelyeket szüleik mondtak
annak idején. Igen, mert utánozunk. Néha a járásukat utánozzuk, de lehet, hogy a
beszédjüket. Utánozhatjuk az értékeiket, a hitüket, még akkor is, ha azok az értékek
semmit sem érnek. Miért? Mert a szüleink gyerekkorunkban istenek voltak számunkra.
A másik tanulási mód: a kényelmetlenből a kényelmes felé való haladás. Freud
(frajd) ezt az öröm alapelvének nevezte. Azt jelenti, hogy a számunkra kényelmes felé
fordulunk. Afelé, ami örömöt okoz, amitől jól érezzük magunkat. A kényelmetlentől a
kényelem felé. Így tanuljuk meg a szobatisztaságot. Azt mondjuk: „Ez már nem vicces
többé, hogy pisis pelenkában futkossunk örökké.” Megfigyeljük, mit tesznek a szüleink,
mit tesznek a testvéreink. És azt mondjuk: „Jé, csak nem csinálunk ilyesmit!” Így tanulunk
meg járni, így tanulunk meg mindent. A kényelmetlenből a kényelmes felé haladunk. De
egész életünkben így tanulunk. Olvasunk, és utánozzuk azt, amit mások tettek. Könyvek
tanulmányozásával tanuljuk a munkánkat. Utánozunk az iskolában, és azt tesszük, ami
pozitív eredményt, tehát élvezetet nyújt. És kevéssé tesszük azt, ami kényelmetlen vagy
fájdalmas.
Kora gyerekkorban – a szülők hibájából, vagy a nevelésben elkövetett hibák
eredményeképpen – a gyerekek elkezdik megtanulni negatív szokásainkat. Negatív
szokásaink gyökere rendszerint a destruktív kritika. A destruktív kritika. Nagyon korán
kezdetét veszi, gyakran már az első pár hónapban. A destruktív kritikát a szülők
alkalmazzák, hogy irányítsák és ellenőrizzék gyerekeiket. Meg kell mondanom, ennek igenigen
veszélyes és ártó hatása van a gyerekekre. Mert a destruktív kritika elkezdi aláásni a
gyermek személyiségének integritását. A legtöbbünknek – beleértve magamat és
Önöket is – valószínűleg többet ártott a destruktív kritika, mint az összes háború a
történelemben. A destruktív kritika eredményeként kifejlesztjük a negatív
szokásmintákat. A negatív szokásminták az ösztönzés feltételes reflexei. A negatív
szokásminták az ösztönzés feltételes reflexei. A negatív szokásminták a kora
gyerekkorban alakulnak ki, mégpedig az állandóan ismétlődő félelem és fájdalom
hatására.
A destruktív kritika a testi fenyítés eredményeképpen alakul ki. Ezért az élet korai
szakaszában kifejlesztünk 2 fontos megnyilvánulást, melyek életünk végéig elkísérnek, és
minden másnál jobban gátolják képességeink kibontakozását.
Az 1. az ún. gátló negatív szokásminta. A gátló negatív szokásmintát úgy
tanulja meg a gyerek, hogy állandóan azt hallja: „Ne! Gyere el onnan! Elég! Hagyj békén!”
És a gyereket megbüntetik. Bármikor, ha a gyerek megpróbál valami újat, belenyúl
valamibe, megfog valamit, vagy véletlenül eltör valamit, a szülő robban, mert dühbe
gurul, kiabál. Tudják, a gyereket kielégíthetetlen kíváncsiság hajtja arra, hogy felfedezze a
világot. És mi történik vele, amikor éppen azt teszi, és közben véletlenül lever valamit? Ha
a szülő elveszti a fejét, és megüti a gyereket, az elkezd úgy gondolkozni: „Mindig, amikor
valami újat próbálok, mindig, amikor valami mást szeretnék, amikor átlépem amegengedett határait, amikor átlépem a kényelmi zónát, ha nem biztonságosan játszom,
kikapok, megbüntetnek, megbántanak, beküldenek a szobámba, és szörnyen érzem
magam.” Így aztán hamarosan kifejleszti azt az érzést, hogy: „Nem lehet! Nem lehet! Nem
lehet! Mindig, ha valami mást akarok, megbüntetnek. Nem lehet! Nem lehet! Nem lehet!”
Olyan ez, mint a pavlovi reflex. Amikor Pavlov megnyomja a csöngőt, leteszi a kutya elé az
ételt, a kutya elkezd nyáladzani. És Pavlov végig csönget, amíg eteti a kutyát, és a kutya
nyáladzik, és addig folytatják, amíg hamarosan Pavlov csak csönget, és a kutya máris
nyáladzik. Így jön létre felnőttkorban az ún. kudarctól való félelem. A félelem a kudarctól
egy feltételes reflex, ami a destruktív kritika hatására alakul ki még az élet első 5-6
évében. A félelem a kudarctól automatikusan működik. Idegesek leszünk, feszültek,
szorongunk, és feszültség bénítja hasi idegközpontunkat. Legszívesebben
visszahúzódnánk, és elmenekülnénk az esemény elől. A kudarctól való félelem a
felnőttkori kudarcok legfőbb oka. És a legfőbb oka annak, hogy szunnyadni hagyjuk
képességeinket. Valójában minden negatív szokásmintát a testünkön tapasztalunk meg.
Megnevezhetünk egy negatív szokásmintát, mert ténylegesen érezzük fizikai tüneteit. A
kudarctól való félelem, a nem lehet, elsősorban a hasi idegközpontban jelentkezik. Volt
már, hogy nyilvánosan kellett szerepelniük, vagy hogy be kellett számolniuk elért
eredményeikről, vagy egy kellemetlen telefont elintézni? Legelőször a hasi idegközpont
húzódik össze. Ha a helyzettől való félelem állandósul, nehezebben lélegzünk (huh, huh).
Szívünk gyorsabban kezd verni, leizzadunk. Néha migrénszerű fejfájást kapunk. Néha
annyira összeszorul a torkunk, hogy nem vagyunk képesek beszélni. Kiszárad a torkunk.
Néha olyan elviselhetetlen a feszültség, hogy ki kell mennünk a fürdőszobába. Ezek mind
reakciók. Nincs fizikai veszély, de van pszichikai. A feltételes reflex. Amikor ezek az
érzések előjönnek, mindig hajlunk arra, hogy megfutamodjunk a szituáció elől, amely
kiváltotta őket. Ez az oka annak, hogy sikertelenek vagyunk, mert visszahúzódunk.
A másik negatív szokásminta: a kényszer. A kényszer negatív szokásmintáját úgy
tanulja meg a gyerek, hogy állandóan azt hallja: „Jobban tennéd, ha… Ha nem teszed,
nagy baj lesz! Megkapod a magadét!” Amikor a szülő a szeretetet feltételhez köti. A
szülők nem szándékosan teszik, mégis azt sugallják ezzel a gyereknek, hogy: „Nem
szeretünk, nem vagy biztonságban…, hacsak nem teszed meg azt, amit akarunk.” A
gyerek úgy nő fel, hogy érzi: „Azt kell tennem, amit a mami akar. Szót kell fogadnom a
mamának és a papának. Mindenkinek szót kell fogadnom, a testvéreimnek is. Szót kell
fogadnom a velem egykorúaknak, és persze a tanáraimnak és mindenkinek.” Ezzel nő fel:
„Meg kell tennem! Meg kell tennem! Meg kell tennem! Nem tehetem azt, amit szeretnék.
Azt kell tennem, amit mások akarnak!” A kényszer negatív szokásmintája nagyon korán
átalakul a visszautasítástól való félelemmé. A visszautasítástól való félelmet felnőtt
férfiakban „A” típusú viselkedésként regisztrálták. Az „A” típusú viselkedésről majd
később lesz szó. Az „A” típusú viselkedés egy kényszer, egy túlzott kényszer szükséglete,
hogy valakinek megfeleljünk. Valódi teljesítmény nélkül, hogy soha ne kelljen
teljesítenünk. A visszautasítástól való félelem túlságosan fogékonnyá tesz bennünket
mások igénye iránt. Olyan dolgokat teszünk, amit mások akarnak, nem azt, amit mi
akarunk. Mindig másoknak akarunk megfelelni. Túlságosan aggódunk és félünk. Mások
velünk kapcsolatos érzéseitől, véleményétől. Annyira, hogy megtagadjuk saját
igényeinket. A visszautasítástól való félelmet a test hátsó felében érezzük. Ha
kettéosztjuk a testet, annak hátulsó felében érezzük. A visszautasítástól való félelem első
jeleit rendszerint a vállunkon érezzük és a nyakunkon. Úgy érezzük, merev, fáj és feszül.
Néha, ha túl sok a dolgunk, hátunk alsó részében érzünk szorítást. Itt húzódnak összenagyon az izmok. Esetenként súlyos visszérfájdalmakban és visszérgyulladásban
nyilvánulnak meg. Nagyon gyakran igen heves fejfájást okozhat a fej hátsó részében,
mert a nyaki verőér melletti izmok összehúzódnak, és lassabban kering a vér, amitől
lüktető fájdalmat érzünk a fejünkben.
Ez a 2 félelem: a kényszer és a gátlás negatív szokásmintája tehát a destruktív
kritikának a következménye.
A személyiség eme rombolói megkeserítik egész életünket. A csodálatos a
dologban az, hogy mivel ezek tanult szokások, megszabadulhatunk tőlük. Önbecsülésünk
növelése által felülkerekedhetünk visszahúzó félelmeinken.
Legyőzhetjük a visszautasítástól való félelmünket, ami arra késztet minket, hogy
nem magunknak, hanem másoknak feleljünk meg. Mivel fordított arány áll fenn az
önbecsülés és a negatív szokásminták között. Minél jobban szeretjük magunkat, annál
kevésbé félünk a kudarctól. Minél jobban szeretjük magunkat, annál kevésbé félünk
bármitől. És ha állandóan ismételgetjük: „Szeretem magam! Szeretem magam! Szeretem
magam!”, újra és újra, ha tovább mondogatjuk, végül hamarosan önbecsülésünk
magasabb lesz. Magasabb, magasabb és még magasabb. És eltűnnek a félelmeink. Ahogy
emelkedik önbecsülésünk, félelmeink az ellenkező irányba tolódnak.
Nos, hogyan kezeljük a destruktív kritikát, ha nekünk kell másokat kritizálni? Ez
igen egyszerű. Sok szülő kérdezte ezt már tőlünk: hogyan irányítsák gyermekeiket? A
gyerekek irányításának kulcsa az elterelésük, hogy inkább csináljanak valami
konstruktívat. Ahelyett, hogy folytan rombolnának. Egy másik dolog, amit tudnunk kell,
az, hogy nekünk mindig tájékoztató kritikával, vagyis konstruktív kritikával kell élnünk.
Ami azt jelenti, hogy megmondjuk a gyerekeknek és a felnőtteknek, mit tehetnek, hogy
jobbak legyenek. Ne feledjük: a cél a visszacsatolás. A cél tehát az, hogy növeljük a
teljesítményt. Ha szülők vagyunk vagy főnökök, vagy egy kapcsolatban az egyik fél, és
valaki valami rosszat tesz, vagy nem megfelelően jár el, azért kell a visszacsatolás, az a
célunk, hogy legközelebb jobban csinálja. Mint tudjuk, közvetlen kapcsolat van az
önbecsülés és a destruktív kritika között. Minden esetben, amikor valakit kritizálunk,
annak csökken az önbecsülése. Minden esetben, amikor csökken az önbecsülése, csökken a
teljesítőképessége is.
Ha destruktívan kritizálunk valakit elég sokáig és elég keményen, eljutunk arra a
pontra, ahol már semmit nem próbál meg. Ennek az állapotnak a neve:
túlérzékenység. A túlzottan érzékeny felnőtt az, aki senkitől sem bírja a kritikát. A
túlérzékeny felnőtt rendszerint igen-igen feszült és ideges lesz már a feltételezésre is,
hogy nem helyesen cselekszik. Ha túlérzékeny felnőttel van dolgunk, ne feledjük a
következő 4 dolgot:
Az 1.: mindig dicsérettel kezdjük! A 2. az, hogy mindenáron óvjuk az illető
önbecsülését! A 3. az, hogy a teljesítményről beszéljünk, ne az illetőről! Tehát a
viselkedéséről, ne a személyéről! A 4., a 4. pedig ez: koncentráljunk a jövőre, nem pedig a
múltra! Azt emeljük ki, amit másképpen kell tennie a jövőben! Nem pedig azt, hogy mi volt
régen! Hogy miért? Nagyon egyszerű. Azért, mert senki sem irányíthatja a múltat. Éppen
ezért bármilyen, a múltra vonatkozó negatív kritika rettenetes stresszt és csalódást
okozhat.Hadd foglaljam össze! A siker kulcsa a pozitív beállítottság. A pozitív szellemi
beállítottság elvárásokon alapul, méghozzá pozitív elvárásokon. A pozitív elvárások
hitünkön, énképünkön alapulnak. Az énkép magja, melytől hatékonyságunk függ, az az
önbecsülés, amit azzal mérhetünk, hogy mennyire szeretjük magunkat. 2 dolog van, ami
visszahúz: a félelem a kudarctól, a visszautasítástól. A siker legmélyebb titka tehát a
következő: Gondoskodjunk az önbecsülés állandó gerjesztéséről, növeléséről!
Cselekedjünk folyton olyasmit önmagunkért, önmagunknak, az életünkért, amitől
tetszünk magunknak, szeretjük magunkat, elfogadjuk és tiszteljük önmagunkat! Amitől
csodálatosan érezzük magunkat. Ha főnökök vagy szülők vagyunk, ne feledjük, hogy a
csúcsteljesítmény kulcsa otthon vagy a munkahelyen az, hogy az emberek kiválóan érezzék
magukat. Mert minél kiválóbbnak érezzük magunkat, annál valószínűbb, hogy a
körülöttünk lévő embereket is arra késztetjük, hogy szeressék és becsüljék önmagukat.
Így lesz a környezetünk csúcsteljesítményű. Ez a kiindulópontja az életben a nagy
sikereknek és teljesítményeknek. Mondjuk tehát újra és újra, hogy: „Szeretem magam!
Szeretem magam! Szeretem magam! Én szeretem magam!”
„Egy jó ember életének legszebb öröksége: rég feledésbe merült, kedves szavai,
tovatűnt cirógatásai.” William Waultvels Brian Tracy
