A semlegesség helyes értelmezése. - Az aszkézist hiába erőlteti az, aki lelkileg nem jutott el a semlegességig. - A külső megjelenési alak a legritkább esetben van összhangban a belső fejlettséggel. - A szegénység és egyszerűség mint életkeret a legkevésbé akadályozza a szellemet a saját értékének kifejezésében. - A papok és a nőtlenségi fogadalom. - Igazán hivatásának élő pap csak az lehet, aki a lelki semlegesség fokozatát elérte. - Ez a szent semlegesség és szent papság. - Akik önmaguk túlértékeléséből vállalkoznak a semleges életre, azok elbuknak. - Legyetek Isten igazságának szent papjai!
A semlegesség problémájára még egyszer visszatérek, mert ezt a kérdést könnyen félreértik az emberek, s helytelen következtetéseket vonnak le belőle, aminek egyik formája az aszkézis erőltetése. Pedig az aszkézist hiába erőlteti akár a férfi, akár a nő, ezzel semmi eredményt sem tud elérni, ha lelkileg nem jutott el arra a bizonyos semlegességre, vagy ha eljutott is, de más feladattal jött a Földre.
Az ilyen feladat nem szükségképpen valami kiegyenlítenivaló munka - mint ahogyan azt sokan gondolják -, amit még valakivel, vagy valamin el kell végeznie, hanem pl. talán egy példaadó élet, vagy a duális fejlettségnek egy még kiegészítésre váró része, amit nem aszkézissel, hanem más úton-módon, pl. házasságban kell a szellemnek - ha még olyan fejlett is - elvégeznie. Tehát sokszor nem önmagával, hanem mással, vagy a világgal szemben van feladata, amely feladathoz hozzá van kapcsolva, mert azt ő maga kívánta és akarta, vagy éppenséggel reá ruházták a Gondviselés akaratát teljesítő szellemek.
Ezért az embernek az ítélettel minden időben és minden alkalommal nagyon tartózkodónak kell lennie, mivel itt ezen a Földön csak látszatállapotok vannak, és végeredményben sohasem tudhatja a Földön élő ember, hogy akár ő, akár az ő embertársa milyen feladattal, milyen elvégzendő munkával van megbízva. Így ha azt látja, hogy valaki alacsony sorsban, talán szenvedések és nélkülözések között kénytelen az életét leélni, nem mondhatja azt, hogy arra annak azért van szüksége, mert reá okot szolgáltatott és valamit jóvá kell tennie; és nem állapíthatja meg egy másikról, aki nyilvánvalóan sokkal alantasabb szenvedélyekkel megterhelve is magasra küzdötte fel magát az emberi társadalomban, hogy az meg arra van hivatva, hogy emberek életét és sorsát irányítsa[1]. Nem lehet azt sem mondani, hogy az egyik a fejlődésnek alacsonyabb, a másik pedig magasabb fokán áll, mert itt a Földön minden és mindenki álarcban jár, és senki sem mutatkozhat a maga valódi formájában.
Éppen ilyen hibás következtetés az is, ha valakinek tetszetős arca és testalkata van, míg egy másik hibás és szabálytalanul kiképzett külsővel bír, de amellett jóra törekvő lélek, aki a jónak és igaznak nemcsak szemlélője, hanem cselekvője is, hogy emez talán alacsonyabb fokozatú volna, mint amaz, akinek szabályos és lágy vonású arcot ajándékozott végzete. E kettő közt az emberek nagyon sokszor már az első pillanatban ilyen megkülönböztetést tesznek.
Ez azután az oka, hogy olyan nagyon sokszor csalódnak a kétnemű emberek is egymásban. Mert a lélek ugyan magával hozza az emlékezést, hogy a jó és igaz szükségképpen minden tekintetben tetszetős megjelenésre jogosult az igazság szerint; azonban itt a Földön mindez csak álarc; mindezek a formák csak kölcsönvett megjelenési alakok, kölcsönvett ruhák, amelyekben minden rendű és rangú szellemek megjelenhetnek; az egyik talán azért, hogy a fejlődését megkezdhesse, mert fejletlen, a másik, hogy valami mulasztását helyrehozhassa; a harmadik talán valakiért, akit fel akar emelni, meg akar menteni, hogy így áldozatot mutathasson be; és így tovább: mindenféle formában jelennek meg szellemek, hogy ebben a látszatvilágban hozzáférhessenek azokhoz, akiken segíteni akarnak az önmaguk megtagadásával, hogy az igazságtalanságból igazságot hozzanak ki.
Hiszen ugyanezt cselekedte a mi Urunk és Megváltónk is, aki a fényben, az igazságban, a tökéletes szeretetben és isteni harmóniában élt, de megszegényítette Magát, odaadott mindent, fokról fokra vetkőzte le a fény és ragyogás köntöseit, amíg e szegény Földre ért; és itt sem a királyok pompájában, a főrangúak, a hatalmaskodók életformájában, vagy a gazdagok bőségében kereste meg azokat az életkereteket, amelyekben a munkáját elvégzendő volt, hanem megkereste azt az állapotot, azt a formát, amely a legkevésbé takarja be a lelket, s legkevésbé fosztja rneg attól a lehetőségtől, hogy az igazságot érvényre juttathassa.
A szegénységben ugyanis könnyebben érvényesül a lélek a maga természete szerint, mint a gazdagoknak túlzott, felvett, átalakított életkeretei között. Mert a gazdagoknak, a főrangúaknak megvannak a megrögzött szokásaik, beléjük nevelt életfelfogásaik, amelyek mind a léleknek bizonyos erényeit és hibáit csoportosítják, hogy az életet minél kényelmesebbé és kellemesebbé tehessék azok között a keretek között, amelyekben a vágyakat kiélhetik.
A szegénységben mindezek nincsenek, csak egy törvény (a természettörvény), amelynek a természet rendje szerint engedelmeskednie kell az embernek, és egy másik törvény (a szellemi szolidaritás törvénye), amely a helyzetekhez, az adottságokhoz kényszeríti alkalmazkodni. Így a szegénység sokkal alkalmasabb az egyéniség kiformálódására, mint a gazdagság. A szegény emberek közt sokkal hamarább kitűnik az, ha valaki gonosz indulatoktól és vágyaktól indíttatva leplezetlenül cselekszik rosszat, és sokkal jobban kitűnik, hogyha a szegénységben a jó igazán és becsületesen éli végig az életét, mintha valaki a sokféle takaróval beburkolt gazdag életkeretben cselekszik jót és igazat.
Tehát a szegénység sokkal inkább kedvez a lélek kifejezési lehetőségeinek; benne sokkal őszintébben és igazabban mutathatja meg magát a lélek, mint a gazdagságban. Nem Istentől elvetett és bűnhődésül adott életek tehát azok, amelyek a szegénység és nélkülözések kereti közt folynak le, valamint nem mindig Isten áldásai azok a jóléttel és gazdagsággal dúsan megrakott lehetőségek, amelyekre sokan annyira büszkék; sőt ezek legtöbbször nagy kísértést jelentenek a lélek számára.
A tetszetős formák és a különböző tehetségek, amelyekre az emberek annyira hiúk és büszkék, és azok a képességek, amelyek az ember létét itt ebben a földi életben sokszor olyan kellemessé teszik, hogy bennük nagyon szívesen időz a földi ember lelke: mind-mind csak álarcok a különböző szellemek megjelenése számára, amelyekben próbákat élnek végig; olyan alkalmak, amelyek arra vannak hivatva, hogy a szegény szellemeket valamiképpen megismertessék azokkal a lehetőségekkel, amelyek számukra idáig még távol voltak, amelyeket még nem ismertek, amelyeknek előnyeit és hátrányait még nem tudták maguknak elképzelni.
Annak a szellemnek a szemében, aki már mindezzel tisztában van, nem sokat jelent a szegénység vagy a gazdagság, a szépség vagy a rútság, az azt a formát, azt az állapotot ölti fel - mint valami ruhát - amely az ő igazi szellemi céljának elérésére legalkalmasabb és legtöbb sikert ígérő. Ezek a szellemek rendszerint meg is vannak elégedve azzal, ahogyan van; nem hajszolják a nehezen elérhető és nem törtetnek utána, hanem belenyugosznak Isten akaratába, aki az ő életútjukra ilyen lehetőségeket szabott ki.
Azonban nagyon sokan - mivel nem ismerik a testöltés előtti életben az ilyen lehetőségekben bővelkedő állapotokat - megszédülnek s itt a Földön olyan pályákra kívánkoznak, amelyekre lelki adottságok hiányában és fejetlenségüknél fogva még nem alkalmasak. Ez látható pl. azokon az embereken, akik a papi pályára mennek, de méltatlanok ennek a felelősséggel teljes hivatásnak betöltésére.
Annak idején ugyanis azok, akik az egyházban rendelkeztek, belátták, hogy az az ember, akinek családja van, le van kötve a Föld bizonyos lehetőségeihez; és még ha nagy buzgalommal prédikálja is az igét, és még ha feláldozza is magát, a reá bízott családot nem áldozhatja fel, mert az a család egy más életet, egy más célt van hivatva élni és elérni. Ennélfogva azok a férfiak megértették azt is, hogy Krisztust követni és az emberiségért önmagát feláldozni igazán csak a magános életet élő ember képes, akit nem köt le annak a szeretetnek a lánca, amely teljesen eggyé lett vele, nem köt feleség, gyermek, a gyermek jövője, és a szeretet érzésszálán keresztül az aggodalom, nem viszi őt kísértésbe, nem ráncigálja, hogy mi lesz azután, mit hagyhat majd a gyermekére, hogyan nevelje fel, hogy belőle értékes és érdemes ember váljék, s igy a házasság révén akarva, nem akarva, kénytelen az anyaggal szorosabb kapcsolatot teremteni magának.
Ezért mintegy önmagától tolódott előtérbe az a megoldás, hogy csak azok lehetnek hivatásos papok és szerzetesek, akik társtalan életet élnek, akik lemondanak a világ örömeiről, a világhoz való kapcsolódásukról, és egész életüket Isten szolgálatára és a felebaráti szeretet gyakorlására szentelik, s így a kapott lelki eredmények folytán feljebb emelkedhetnek a fejlődés lépcsőfokain, és közelebb juthatnak Krisztushoz.
Mert mint most, úgy azelőtt is sokan voltak olyan éretlen szellemek, akiket egy pillanatra megmámorosított az a mennyei fény, amely az isteni igazságon keresztül a lelkükben egy új világot teremtett és új életformát mutatott meg nekik; ezekben fellobogott a lelkesedés, s egyszerre készek voltak az elhatározással, hogy csak Istennek fognak élni. Azonban ott volt emellett a földhözkötöttség, a gond, a kötelességérzet, és így nem tudtak tökéletesen elszakadni attól a formától, amely a világot, az életet jelentette számukra.
Tehát hogy ne legyen ez olyan csábító, hogy ne legyen ez csupán mámorossá tevő vak lelkesedés az emberekben, hanem mindenki a saját képességei és adottsága szerint élje az életét, azzal akarták megszigorítani a papi hivatást, hogy csakis azok az igaz és nemes elhatározással magukat Istennek felajánló lelkek léphetnek erre a pályára, akik úgyszólván születésüktől fogva arra predesztináltattak, hogy az evangéliumot hirdessék, és minden másról, ami az ember számára a világot és az életet vonzóvá és kedvessé teszi, már kora ifjúságukban lemondjanak, mivelhogy ezek talán nem is vonzzák őket.
Vannak azonban szülők, akik a gyermekükből mindenáron papot akarnak nevelni, holott az lélekben esetleg teljességgel éretlen erre a szent hivatásra, s vannak, akik maguk is úgyszólván hit nélkül - mintegy foglalkozásszerűen - lépnek erre a pályára. Így sokszor egészen emberi elhatározások döntenek ebben az óriási horderejű kérdésben ahelyett, hogy az isteni Lélek választaná ki az erre éretteket. Ezért ez a szándék is tökéletlenül sikerült, és most is elözönli a papi pályát az éretlen és nem odavaló szellemek tömege, akik ezt a megkötöttséget magukra vállalják ugyan, de meg nem tartják, mert erre nem is képesek, és ahelyett, hogy abból áldás fakadna, még több tévedés és baj az eredmény.
Mert igazi pap, aki csakugyan a Krisztus szolgálatára kötelezte el magát, csakis az lehet, aki már egy magasabb szellemi állapotból öltött testet, tehát valóban átérzi és értékelni tudja ezt a nagy, magasztos, Istentől kijelölt hivatást, és a lelkében szent megnyugvással tudja magát átadni ennek a szolgálatnak, az Isten szolgálatának, mert a lelkének természetében hordozza azt a benső nyugodtságot, azt a kiegyenlítettséget, azt a békességet, amely lezárja a testi életben a lélek duális vágyvilágát, s azt a maga részéről elintézettnek tekinti, annyira, hogy az öt sem a lelkében, sem a testében nem nyugtalanítja, mert magasabbra, az Isten szolgálatára kötelezte el magát, mivel a léleknek nagyobbik része át meg át van hatva attól a világosságtól, attól a titokzatosságtól, attól a szentségtől, amelyben az Isten igazságát és szeretetét megismerte.
Az ilyenek élete napról napra való önfeláldozás, az emberi énnek napról napra való megtagadása.
Ez azonban számukra már nem valami kényszerű és nehéz helyzet, nem önsanyargatás, nem bűnhődés, hanem abban a szent lelkesedésben, abban a szent odaadásban való felolvadás és megsemmisülés, amellyel mindenre képesek lennének, csak hogy ennek a nagy és szent igazságnak, amelyet Istenben megtaláltak, kellőképpen tudjanak érvényt szerezni.
Ez az az igazi elhivatott papság, amely megszentelődik; nem a külsőséges ceremóniákban, hanem abban a napról napra való önmaga feláldozásában, amelyet az ilyen ember az Isten trónja előtt mutat be lélekben és igazságban.
Ezeknek igazán semleges életet kell élniük.
De mint ahogyan említettem, ez a semlegesség nem azt jelenti, mintha ezek számára megszűnt volna a duáltörvény hatása, hanem csak azt, hogy számukra ez a törvény ezen a világon lezáródott, mert az ő lelkük vágya, az ő lelkük kereső érzése nem a testben keresi többé a kiegyenlítődést, hanem lélekben és szellemben.
Akik ilyen papságban élnek, akik ilyen szolgálatot tudnak bemutatni, azok ezzel sokkal nagyobbat tesznek az önmaguk feláldozása által, mint ha feleséget vennének, gyermekeket nemzenének, és azok anyagi, testi jólétéről, neveléséről és jövőjéről gondoskodnának.
Aki önmagában elhatározta, hogy Istennek szenteli mulandó életét azért, hogy az Isten igazságát, az evangéliumot a saját lelkén keresztül embertestvérei lelkébe átsugározhassa, és azoknak lelkéből a rosszat, a helytelent, az igaztalant, a tisztátalant száműzze, és amellett, hogy a hibáikat, gyengeségeiket, gyarlóságaikat elszenvedi, s ha szükséges, még áldozatot is hoz értük, annyira, hogy még a maga mulandó életét is képes feláldozni: az ilyen ember élete mint ragyogó csillag a sötét éjszakában világít és világítani fog az idők végtelenségéig. Ez az élet, amit az isten igazsága, az Isten evangéliuma tett ilyen világossá, ilyen odaadóvá, engedelmessé, szolgálatra képessé az Istennel szemben: méltó, hogy követésre találjon, hogy az emberiség előtt példakép álljon; nem azért, hogy az emberiség leboruljon előtte, tisztességet tegyen neki és szentnek ismerje el, hanem azért, mert az ilyen élettől elfogadhatja az igazságot, mert amit az ilyen lélek nyújt, azt igaznak kell hinnie, mert az ilyen élet az igazság megpecsételése Krisztusban.
Ilyen az igazi semleges szellem, aki nem a külső formában, hanem a lelke legbensőjében tagadta meg a világot, a testet; a testen keresztül a mulandó világhoz való ragaszkodás minden szálát a bensőjében szaggatta el, hogy ne kösse őt semmi a mulandó világ káprázatához, még ahhoz a mulandó örömhöz és boldogsághoz se, amit a házasság, a hitves és a gyermekek iránt való szereteten keresztül a kiegyenlítettségben hoz magával. Mert az ilyen szellem ezt az életet egészen maradéktalanul Isten és Krisztus szolgálatáért vállalta magára.
Azonban vannak esetek, amikor, bár a szellem eljutott bizonyos fokú semlegességre, de földi beállítottsága, felvett sorsa mégis fenntarthatja részére azt az eshetőséget, hogy szükségesnek érzi, hogy egy meghitt társ legyen mellette, mert a szeretet hiánya túlságosan ridegnek és hidegnek tűnteti fel részére a földi életet. Ilyenkor, ha nagyon mélyen beletekint a lelkébe, és elviselhetetlennek találja a külső világot, s a végzete összehozza egy őt megértő és az ő lelki fokozatához közelálló női lélekkel, a házasság által nem szükségképpen veszít az ő lelki semlegességéből. De ennek a házasságnak feltétlenül mély lelki érzéseken kell felépülnie.
Sokszor egy ilyen mélyen érző női lélek, akiben az isteni jó és igaz visszhangra talál, erős támasza és nemcsak megértő felesége, hanem inspiráló géniusza is lehet a férfinak.
Ez az a szent papság, amelyre Isten igazsága bízva van, hogy mint örökmécs világítson éjjel-nappal, és hirdesse a megtérés szükségességét és a bűnök elhagyását; hirdesse az Istennel való megbékülés lehetőségét, a bűnbocsánatot és az üdvösséget, mint az Istennek az emberek felé megtérésük jutalmául nyújtott kegyelmi ajándékát; hirdesse a halál utáni életet; és hirdesse a kárhozatot, amely a meg nem térőkre vár.
Ennek a szent papságnak legelső és főpapja a mi Urunk, aki ezt a papságot megállapította abban az igazságban, amit az ő evangéliumában itt hagyott és az életében megpecsételt és megvalósított azzal a példával, amellyel elől járt. Ő mindent, de mindent, ami a Földhöz, a Föld mulandó káprázatához fűzhette volna, megvetett, és mindent visszautasított, ami testi, de mindent két kézzel ajándékozott, ami a lélek, a szellem felemelésére, megtisztulására, megigazulására és újjáteremtésére való volt. Ezt az igazságot pecsételte meg földi életével abban az alázatosságban és engedelmességben, amelyet ismertek, és ezt a példát, ezt az életet hagyta örökségül a Földön élők számára, mint a legmagasabb, legtisztultabb lehetőséget, amelyben megjelenhetnek.
Ennél többet ember a Földön nem tehet, mint hogy alázatosságban és engedelmességben szolgálja az örök isteni jót és igazat, és időhöz kötött életével meg is pecsételi azt. Ennél nagyobbat senki nem végezhet; ez a legnagyobb, ami az ember előtt mint cél lebeghet.
Tehát az ember bármit tehet, feláldozhatja a máglyán önmagát, önakaratúlag vérpadra hajthatja a fejét: mégsem érheti el azt a fokozatot, amelyet csak ebben az áldozatban, ebben az engedelmességben érhet el, mert ez felemeli a szellemet a Föld igazságának, a természettörvénynek legmagasabb szintje fölé.
Amikor azonban az emberszellem ezeknek a titkoknak csak legszélső, kicsiny sugárkévéjével is egy kissé érintkezésbe kerül, megszédül, és azt hiszi, hogy most már ő maga is képes mindenre. Innen van, hogy sokszor az alig-alig kiemelkedett szellemek is a legszentebb, a legmagasabban álló célt tűzik maguk elé, azt hívén, hogy mindvégig ki tudnak tartani; és nemcsak férfi, hanem női szellemek is erre a szent papságra, erre az áldozatos szolgálatra jegyzik el magukat a léleknek a nélkül a felkészültsége nélkül, amelyre már földi születésük előtt éretteknek kellett volna lenniük, hogy ilyesféle szolgálatnak megfelelni képesek legyenek.
De az ember kicsiny, és előbb-utóbb utoléri őt a saját gyarlósága. Hiába akar felemelkedni, hiába akar a templom tornyába kapaszkodni, hogy magasabban legyen, amíg nem tanulja meg a létra alsóbb fokain a felemelkedés munkáját. Hiába akar egy ember olyan életet élni, amilyenre testi adottsága és lelki felkészültsége még nem tud neki annyi biztonságot nyújtani, hogy ha valamennyire fel is emelkedik a lelkében, meg is tudjon ott maradni. Az ember esendő, és a hiúságán keresztül nagyon csábító reá nézve az a lehetőség, hogy az emberek kiváló tiszteletben és megbecsülésben részesítsék. Nagyon csábító alkalom ez arra, hogy a lélekben megbújt és elrejtőzött hiúság érvényre jusson, még akkor is, ha különben a legjobbat akarja, és a legszentebbre határozza is el magát. Ez a hiúság azután lerántja őt abba az alsóbb létállapotba, amit ő megvetett és más embertársainál kárhoztatott. Így nagyot akar az ember, és bűnbe esik.
Az ember kénytelen újra meg újra belehelyezkedni abba a törvénybe, amelyet az Isten eléje szabott mint a fejlődésnek azokat az állomásait, amelyeken keresztül kell haladnia, amely állomások mindegyikénél valamit el kell hagynia azokból a hiábavalóságokból, azokból a tévelygésekből és bűnökből, amelyek még a lelkén rajta vannak, amelyektől csak akkor tud megszabadulni, ha az Isten rendelését az életében pontról pontra megtartja és földi életét azok szerint tölti be, amelyekre őt az Istentől megvilágított természettörvény tanítja, amely természettörvényén keresztül lassan válik le róla a bűnnek és tévelygésnek eredménye, és válik szabaddá a lélek, s szedheti fel a magasabb szellemi kincseket.
Ezeket ugyan a földi életben ritkán ismeri fel az ember, mert ezek be vannak burkolva, s ezeket a burkolatokat türelemmel és alázatossággal le kell hántania, hogy a szabaddá vált szellemi kincsekkel ékesíthesse a lelkét. Az isteni Gondviselés a házasságban rejtette el azokat a szeretetkincseket, amelyeket a földi életben minden tévelygéstől meg kell tisztítani, szellemivé kell tenni, hogy azok az ember lelkének nemcsak a földi életben, hanem az azután következő szellemi életben is boldogságot és békességet nyújthassanak.
A házasság két ember egymást megértő szeretete, az ebben a szeretetben fogamzott életek új fokozatra való felemelése, velük a szellemi világosság közlése s azok lelkében a magasabb rendű szellemi szeretet elhintése. Ez az a nagy és szép munka, amely nemcsak kötelességet jelent, hanem felmérhetetlen örömöket is ajándékoz a földi ember számára. Mert ebben a szeretetben, ebben az együttesben nyílnak ki a Földön megismerhető és megérezhető mennyei virágok, amelyek hosszú időkre ellátják az ember lelkét a szépnek, a jónak, a békességnek kívánatos hangulatával. A testi, ösztöni szeretet átváltozik magasabb rendű, lelki és szellemi szeretetté, amely nem múlik el a sírnál, hanem titokzatos erejénél és hatalmánál fogva együvé kapcsolja, és magasabb munkára képesíti azokat, akik valaha test szerint együvé tartoztak.
Ez az a cél, amit a házassággal el kell érnie a földi embernek: megerősödnie lélekben, és békességet, megnyugvást találnia, hogy képes legyen a magasabb rendű, isteni dolgokkal minden zavar nélkül, bensőségesen foglalkozni, a szeretetben meggazdagodni, hogy a szellem elfoglalhassa a helyét a teremtettségben és elvégezhesse azt a munkát, amelyet el kell végeznie.
Azonban a nagyot akarás ott áll minden rendű és rangú embercsoportnál.
Bármiféle igazságot, bármiféle jót akar is az ember megvalósítani, áldozat nélkül, az önmaga feláldozása nélkül képtelen a jóra. Csak az Isten kegyelme az, ami fenntarthatja, hogy el ne merüljön az önmaga gyengeségében, mint a hajdani Péter a tenger habjaiban. Amikor az ember már önmagát valakinek érzi, s benne az emberi öntudat ébredezni kezd: akkor ez máris lehúzza, és nem tud megállni abban a jóban és igazban, amit maga elé tűzött, bármennyire szeretné is megvalósítani, mert az ember önmagában képtelen a jóra.
A bűn szférája túl van zsúfolva eltévelyedett lelkekkel, s azért gyújtotta meg az Isten kegyelme azt a mécsest, amely az igazság világából, ő szellemvilágból sugárzik az élők felé, hogy lássák meg az utat, amely összeköti a két világot egymással, hogy belássanak az emberek a szellemvilágba, amely az igazság világa.
Ezen az úton elétek jönnek a szellemek nektek, akik hinni óhajtotok, mert a lelketek érzi, hogy kell lennie egy láthatatlan és csalhatatlan igazságnak; ha ezen az összekötő úton megindulnak az emberek, és keresik-kutatják az igazságot, akkor a szolgáló lelkek, akiket átvilágít ennek a fénynek a ragyogása, eléjük jönnek a földi testben élő szellemeknek, hogy figyelmeztessék őket arra, hogy térjenek vissza a világba, és hirdessétek ennek a világnak a csalhatatlan igazságot: az Isten igazságát, az Isten törvényét, mert a változandó világnak is ez után a törvény után kell alakulnia.
Mert ha ez a változandó világ nem képes ehhez hozzáalakulni, ha a rajta élő szellemek nem tudnak semmi olyan eredményt felmutatni, amely itt az igazság hazájában is érvényes, akkor ez a világ hamar eltöröltetik, hamarabb, mint azt az emberek csak gondolnák is.
Van értelme az életnek, van értelme a lemondásnak, van értelme az Isten iránt való engedelmességnek.
Tehát a szerint az igazság szerint kell élni a változandóság világában, amelyet Isten adott az embereknek az ő szent Fia által, hogy megigazulhassanak, megtisztulhassanak, megjavulhassanak, hogy ez által az igazság által az Isten az ő szeretetével megbocsáthassa bűneiket, megtisztíthassa a lelkeiket, hogy a megengesztelődés isteni ruházatába öltözködhessenek fel, hogy Isten bevihesse őket abba az országba, amelyet az övéinek alapított, az övéinek alkotott.
Ennek az igazságnak a papjai mindazok, akik átérzik ennek az igazságnak nagy, mindenek feletti értékét, és a lelkükben odaajándékozzák magukat ennek az igazságnak a szolgálatára.
Ez az odaadás, ez a napról napra való önfeláldozás és önmegtagadás: megtagadása az ember külső, hibázó énjének, a külső én igazságának, melyet ezért a másik igazságért minden lépésnél fel kell áldoznia; el kell tűrnie a gúnyt, az emberek megvetését, el kell tűrnie a hitetlenek gyanúsítását, és meg kell tanulnia hinni, bízni és várni, míg azok a lelkek az ő mentő hálóiba kerülnek, akiket az Isten Lelke meg akar menteni e világból. E világból, mondom, mert e világ az a háborgó tenger, amely a maga szenvedélyével, örökösen elégedetlen vágyával meg akarja teremteni a mennyet - a sátán elgondolása szerint.
Ebben a szellemi papságban elvész e külső társadalmi beállítottság minden különbsége; elvész a kor, a nem, és minden más elhatárolás; lelkek, szellemek vagytok, akik a másikban is mindig a lelket, a szellemet keresitek, és azon a másik szellemen a ti Uratoknak, a Krisztusnak pecsétjét. S hogyha ezt megtaláljátok, testvéreknek nevezitek egymást.
VI. FEJEZET
A duálérzés, mint a végcél elérésének a tényezője
A semlegesség és a házasság. - Miért tévesztik el egymást a lelkek a házasságban? - Az egymással találkozó duálfelek annál mélyebb nyomot hagynak egymásban, minél fejlettebbek. - A bűvös kulcs. - A megpróbáltatások a fejlődés minden állomásán ott várnak az emberszellemre. - Isten személy szerinti kegyelme van mindazokkal, akik benső fejlettségük folytán már fel tudják fedezni magukban a hibákat. - A lélek átalakulása csak belülről következhetik be. - A lélek célja: a Krisztushoz való hasonlóság. - A duálok együttes eredményei sokszorosan felülmúlják azokat az eredményeket, amelyeket külön-külön érhettek volna el. - A teremtőerő fogalma. - Maradandót csak az egymásra talált duálok alkothatnak, s igazi boldogságot csak ezek élvezhetnek. - A régi keresztény elgondolás puritánizmusa. - Az igazi szeretet nem azt nézi, hogy neki szolgáljanak, hanem, hogy ő szolgáljon másoknak.
Az emberies formaságokat csak addig a határig kell kímélni, ameddig még van bennük olyan elem, ami valamennyire is alkalmas a lelkek táplálására; egyébként ha ez egészen kifogyott belőlük, akkor összeroskadnak és megsemmisülnek. De még az emberi elgondolásokban is vannak olyan részek, amelyek egyes csoportokat még táplálnak és szellemi tartalommal látnak el.
Az emberek a semleges szellemi állapot fogalmát is könnyen félreértik, hiszen az éretlen lelkek mindent a maguk ízlése szerint alakítanak át; csak a külső formákra vannak tekintettel, de a tartalommal nem sokat tőrödnek; a külső formába igyekeznek beleilleszkedni és másokat is beleszorítani, holott még ezeket a formákat sem képesek minden részletükben betölteni, mint p.o. - ahogyan az előbbi fejezetemben említettem - azok az emberlelkek, akik a szerzetesi pályára adják magukat, holott szellemileg és lelkileg még erőtlenek és fejletlenek arra, hogy ennek a pályának megkövetelt formáit lelkileg kitöltsék.
Ugyanígy van a házassággal is: olyan emberek lépnek házasságra, akik ezt nem lépesek betölteni a maguk lelki lényegével. Ezért van a sok boldogtalan és szerencsétlen házasság, amelyek nem örömet, hanem gyötrelmet jelentenek mindkét fél számára. Hiszen az emberek sokkal több bűnös és gonosz hajlamot hordoznak a lelkükben, semhogy első pillanatra még maguk is át tudnák azt tekinteni. Ezeknek az éretlen lelkeknek életformája, meghasonlott és hitetlen lelki megmozdulásai, cselekedetei, elgondolásai, ellentétes érzései az Istennek ezt a törvényét is sárba tapossák, megcsúfolják, megutálják és megutáltatják másokkal is, akik szintén hiábavaló célokat kergetnek földi életükben.
Az emberek általában véve önmagukban gonoszok és a lelkükben ezer ellentétes indulat, vágy és törekvés él. Ezt azzal lehetne összehasonlítani, mint hogyha egy zsákot apróbb-nagyobb szegekkel és tűkkel megtöltenének és azokat összeráznák; amilyen képet ez mutatna: szellemszemekkel nézve ilyen az emberi lélek is: megközelíthetetlen a jó és igaz számára, és minden oldalról szúrásra kész.
Az ilyen lelkeknek önmagukban, a saját szenvedéseikből kell megtanulniuk és megismerniük azokat a hiányzó lelki felkészültségeket, amelyekkel majd az Isten törvényét megtanulják becsülni, és annak a törvénynek az áldását mint boldogságot megérezni önmagukban. Ameddig az ember ellentétes természete nem szenvedett, ameddig a fájdalmak, csalódások, hiábavaló fáradozások meg nem gyötörték, addig semmiképpen sem tudja az Istennek ezt az ajándékát értékelni, mert ellentétes természeténél fogva mindig úgy gondolja, hogy ő jobban meg tudja magának teremteni a boldogságát, bölcsebben be tudja rendezni az életét.
Így van a házasság kérdésével is, amikor azt az emberek a maguk esze szerint tervezik el; amikor mindkét részről tévelygésekkel, bűnökkel, gonosz és hiábavaló törekvésekkel lévén megrakva, ezeket viszik bele a házasságba, természetes, hogy azután mindkét fél elégedetlen, mert a másik nem nyújthat neki örömöt és boldogságot. S mindez ezért, mert az ember nem a tökéletest keresi, nem önmagát akarja az Isten elgondolásához alkalmazni, hanem ő alkot magának egy ideált, mégpedig úgy, hogy a saját bűnös és elferdült gondolkodásának eredményeit sűríti olyanná, hogy az neki mindenképpen kedvező és előnyös legyen. Így minél komplikáltabb, minél sokoldalúbb egy lélek, annál nehezebb számára mind a világban való elhelyezkedés, mind pedig a boldogság a házasságban.
Azért ha találkoznak is a duálszellemek - miután természetesen ezen az alacsony fokozaton vagy mindkettőben egyformán megvannak a hibák, vagy az egyik még nagyon fejletlen a másikhoz képest - csak igen-igen ritkán ismerik fel egymásban a szorosan hozzájuk tartozó másik lelki felet, mert a bűn mindkettőt megtéveszti és elvakítja.
De minél jobban meg vannak tisztulva a bűntől, annál mélyebb nyomot hagy a lelkükben ez a találkozás. Ez a mélyebb nyom olyan, mint amikor puha viaszba egy különleges zárnak a kulcsát belenyomjátok; azután belepróbálgathattok akárhány kulcsot abba a nyomba, azok nem illenek bele, s egyáltalában nem nyitják az annak megfelelő zárat.
Így van ez a lélek duális érzésével is; ennek a formának kell mind jobban és jobban kialakulnia, kiforrnia a lélek vágyvilágában. És ezek a találkozások éppen azért adódnak a kevésbé fejlett szellemek világában is, hogy ez a forma kialakuljon a lelkükben, s ennek a formának megfelelően képezzék ki a vágyaikat és törekvéseiket, s ezért a formáért tanuljanak meg dolgozni legelsősorban önmagukon, hogy azokat a tévedéseket és bűnös hajlamokat, amelyek bennük vannak, semlegesítsék, végül pedig teljesen megsemmisítsék, hogy azok többé ne állhassanak ellene ennek a bűvös kulcsnak.
Az embernek a fejlődés minden állomásánál ott áll a maga megpróbáltatása; ott van akkor is, amikor az öntudata még alig-alig emelkedik a testi szükséglet megszerzésén felül; és akkor is, amikor már a testi szükségleten felül terjeszkedik szét, hogy tájékozódást és tudást szerezzen a világról és annak elrendezettségéről, az igazságról, a rendről, a törvényről, amely ezt a világot igazgatja; ott van akkor is, amikor már részt kér ebben a rendezésben hiúságból, dicsőségból, becsvágyból és abból az érzésből, amely szüntelenül kergeti felfelé, a többi ember felett való uralkodás elérésére. De akkor is megvan még ez a megpróbáltatás, amikor már az emberi lélek mindezeket levetni készül, amikor ezer meg ezer sebből vérezve úgy áll meg az élet őszén, mint az űzött vad az erdőben, amelyet már halálosan megsebesített a golyó, de azért még vonszolja magát, még nem dőlt el, de a kutyák már utolérik és körülcsaholják; így rohanják meg az emberi lelket is a csalódások, a kiábrándulások, a szenvedések fájdalmai, és így húzzák le az elfáradt lelket, mint ahogyan a csaholó ebek lehúzzák a kimerült vadat, amelyet a vadász golyója már halálosan megsebesített.
Ott van a megpróbáltatás a még magasabb állomáson is, amikor már a szenvedések és megpróbáltatások által meggyógyulva mindenről lemondani igyekszik, amikor a lelkét már sem a dicsőség, sem a hírnév, sem a gazdagság nem izgatja, nem kísérti, mert már ismeri mindezek hátterét; amikor már csak az igaznak, a jónak akar élni, azért akarja magát feláldozni, fáradságot nem kímélve a másokért és az igazságért való munkálkodásban az életet odaadni: a szenvedések, a csalódások ott sem kímélik, mivel az ember tökéletlen, és így nem tud önmagából még viszonylagosan tökéleteset sem kitermelni, és látnia kell, hogy amit a legjobb, legigazibb hittel és törekvéssel áldozott, még azzal sem tudja azt a célt elérni, amit maga elé tűzött.
Tehát még ekkor is fájdalmas, még ekkor is terhes az élet; mert még ha az Istentől kapott legigazabb, legtisztább eszmék ragyognak is a lelkében, és azokat akarja is megvalósítani, nem képes visszhangot kelteni az őt meg nem értő, közönséges, anyagias, testies emberek lelkében, sőt talán éppen azok viszik őt a legnehezebb megpróbáltatás és megaláztatás elé, akikért a legtöbbet áldozott.
Tehát az ember számára az életben mindenütt ott vannak a kísértések, csalódások, fájdalmak, sikertelenségek s mindazok az akadályok, amelyek ellen úgy kell küzdenie a léleknek, mint a hínáros vízbe esett úszónak; és sokszor minden igyekezete, minden fáradozása és a kimerülésig való küzdése ellenére is foglyul ejtik és lehúzzák a mélybe a hazugságok és félreértések hínárai, mert megkötözik a lélek érzéseit, béklyót raknak rá, úgyhogy a lélek elveszti azt az erőt, amellyel fenn tudná magát tartani, és fuldokolva adja meg magát végzetének. Csak az segíthet rajta, ha Istennek külön személy szerint való kegyelme lenyúl érte, és kivezeti őt olyan tisztább vizekre, ahol az életének sajkája szabadabban mozogva juthat előre a nagy cél felé.
Istennek ilyen személy szerint való nagy kegyelme van mindazokkal, akik küzdésükben és fáradozásaikban eljutnak az ő benső, lelki világukban azokhoz a megérzésekhez, amelyekkel fel tudják fedezni önmagukban a hibákat, azokat a kerékkötőket, mint amilyenek az életben felszedett rossz szokások, hibás kiképzések, hibás tanulmányok stb.
Aki ezekre ráeszmél, az ezekben felismeri az ellentétnek azokat a kisebb-nagyobb tökéletlenségeit, amelyek belenyúlnak a lelkébe, és amelyekkel az ellentét a lelkének egy bizonyos részét fogva tartja, hogy ne szolgálhasson egész lelkével a jónak és igaznak, hanem bizonyos részt tartson meg önmagának, a téves énnek, hogy abban a tévedésben az ellentét élhessen tovább.
És én ezt jelölöm meg mint fő célt: hogy akiket az Isten személy szerint kiválasztott, azok teljes odaadással keressék és kutassák az igazságot, mert akkor az Isten megvilágosítja és kivezeti őket a hínáros, elferdült téveszmékből, amelyek az igazság világába belenyúlnak, hogy megnehezítsék azok életét, akik igaz úton kívánnak haladni.
Ilyen téveszméket láttok kinn a világban azokban a divatos elméletekben és szólamokban, amelyeket a tömeg felkap és hódol nekik egy-egy korban; azután lejár az a kor, elmúlik a divatja, más gondolatok, más eszmék jönnek, amelyek az emberiséget szintén boldogítani akarják, a lét kérdésének megoldását ígérik, könnyebb előhaladást helyeznek kilátásba. És az emberek mindannyiszor életeket, fáradságokat és rengeteg szenvedést áldoznak, hogy az újabb meg újabb eszmét kiemeljék az ismeretlenség homályából, megragyogtassák a tömegek szeme előtt, és egyúttal a maguk dicsőségét, a maguk nagyravágyását is kielégítsék azzal a hiedelemmel, hogy ők ezzel valami nagyot cselekedtek.
Ezt látjátok kinn a világban mindenütt, ahol embercsoportok élnek együtt. Ezek mind jót akarnak, mind boldogítani kívánják önmagukat és a többi embereket.
De mivel az idő már rövid a fájdalmas tapasztalatok árán való előhaladásra, és az emberek nagy tömegei, akik ilyen eszmékben megcsalódva jutnak át a szellemvilágba, nem juthatnak hozzá, hogy ezekből újabb megpróbáltatások sorozatán át kiábrándulhassanak, azért az isteni Gondviselés egyenesen a célba állítja az arra érett és érettségre hajló lelkeket: a szellemvilág bizonyságai és kijelentései által újból odaállítja eléjük a régi evangéliumi igazságokat, hogy ezeket az ő emberi érzésükkel és fejlett értelmükkel belevihessék az életükbe, és ezek szerint alakítsák át a lelküket, hogy valami eredményt mégis fel tudjanak mutatni arra az időre, amikor a nagy átalakulás megtörténik. Így akiknek lelkében a sok szenvedés, fájdalom és csalódás árán felébredt a vágy a jobb és igazabb után, találkozhatnak az Isten Lelkével, az Isten igazságával.
Mindezek azonban csak utak és módok, nem maga az eredmény; utak, amelyeken a célt el lehet érni.
Ilyen út tehát a spiritizmus azok számára, akik megértek rá, hogy a jobbat, az igazabbat elfogadják, a lelküket benne kiképezhessék s valami eredményt tudjanak felmutatni az életben.
Tehát próbáknak mindenesetre kell felmerülniük. Próbának az olyan helyzetet nevezzük, amelyben az ember választhat a jó és rossz között. Próbák az ütközések is, amelyeknek lenniük kell, hogy az ütközéseknél kitűnjék, hogy a lélek mit csillogtat elő, igazat-e vagy hamisat? Nem mállik-e le az első alkalommal a külső máz, a ráerőltetett természet? Nem mállik-e le róla az első akadálynál ez a kölcsönvett köntös, és ő ott áll önmaga előtt is megszégyenülve a maga igazi természetében?!
A léleknek nem kívülről kell ezt magára erőszakolnia, hanem a benső érzéseiben kell az átalakulásnak végbemennie. Hiszen a növény sem kívülről aggatja magára a zöldellő leveleket és virágokat, hanem mindez belülről fejlődik ki rajta; így a léleknek is mindent belülről kell kihoznia és megvalósítania.
Ezért eredménytelen az embernél a nevelés, ha a belső lelki természet nem elfogadója a jónak és igaznak; a jó nevelés csak külső köpeny lesz rajta. De ha a benső természet fogadja el a jót és igazat, s az érzésvilág dolgozza fel azt az elméletet, amit az ember gyermekkorában vagy akár későbben is helyesnek és kívánatosnak ismert fel, akkor ugyanolyanná válhat lélekben is.
A két egymásra utalt lélek hasonlósága nagyon elősegítheti azt, hogy bizonyos összeolvadás, bizonyos átformálódás jöhessen létre; nem egyik formálja át a másikat a maga képére és hasonlatosságára, hanem mindkettőnek egyformán kell annak a hasonlóságára átformálódnia, aki mint Eszményt a nagy cél szolgálatában felismertek.
Ez a nagy cél a Krisztushoz való hasonlatosság. Mert akik lélekben nem hasonlítanak Őhozzá, azokon nincsen az ő pecsétje; az ő pecsétje pedig az, hogy hasonlítaniuk kell az érzéseknek, a gondolatoknak, a törekvéseknek s mindezek megvalósításának az életben a Krisztus érzéseihez, gondolataihoz, cselekedeteihez.
Ha a két lélek mindegyike megtalálja az ő legbenső énjében ezt az ideált, akkor könnyű a gondolat- és érzésvilágukban is megtalálniuk a közös utat, amelyen mindegyik levetkőzik valamit abból, ami a tévelygés útján rajta maradt, mindegyik elhagyja tévelygő énjének azt a szokását, azt az elgondolását, azt a hiábavalóságát, ami útjában állna a jóban és igazban való együttes munkálkodásnak.
S hogyha mind a két lélek levetkőzi ezeket az ő külső, földi szokásokból, hibás elgondolásokból kialakult rétegeit, akkor puhasággal, melegséggel, megelégedéssel, kielégüléssel és a boldogságnak mind nagyobb és nagyobb fokú érzetével telik meg az életük, és hálaadással borulnak le az életüket rendező és irányító isteni Gondviselés előtt, amely így mindegyiket eljuttatja a nagy célhoz. És ezen az úton mindegyik eléri az ő kisebb céljait, azaz a saját lelkének mellékesnek ítélt, de a saját lénye szempontjából nagyon is fontos kiegészítő és boldogító célját.
A fő cél, amiben minden emberléleknek találkoznia kell, amelyre nemzetek, fajok, alacsonyabb és magasabb szférabeli szellemek törekvésének irányulnia kell, Isten keresése, Isten törvényének és akaratának kutatása. Aki ezt megérti, az engedelmességgel tekint szét maga körül, hogy meglássa a millió meg millió apró értéket, amelyeket az Isten az életben elhintett azokban a lehetőségekben, amelyekben az emberi lélek megtalálhatja a mennyei kincseket, amelyekkel felékesítheti önmagát, megépítheti vele a saját énjét, hogy átalakulva, megtisztulva, megszépülve ragyogóan állhasson meg annak az ígéretnek az átvételére, amelyet Isten kezdettől fogva adott nekünk, elesetteknek.
Ezeknek a lehetőségeknek egyik nagy és hatalmas tényezője a szétvált duálok összetalálkozása. Mert ameddig ezek nem találkoznak, ameddig nincsenek együtt, addig mindegyik kénytelen más munkát vállalni, a lelkének erőit más célok szolgálatába állítani; de amikor a lelküknek az a szétvált, szétszakadt és mindig örökké fájó része ismét összevonzatik, meggyógyul, összeforr: akkor egy egészet képezve új munkába állíttatnak, új célokkal és olyan eredményekkel, amelyek sokszorosan felülmúlják azokat az eredményeket, amelyeket külön-külön érhettek volna el. Mert bármilyen nagy gondossággal, bármilyen nagy szeretettel és odaadással dolgoztak is egymástól különváltan, mégis csak töredékmunka volt az ahhoz a nagyhoz viszonyítva, amit együtt végezhetnek.
Hiszen az ember nem tudja, mi az a teremtőerő; fogalma sincs róla; bármennyire töri-zúzza is magát, hogy a maga elgondolásával és igyekezetével valami olyat teremtsen, ami az életet jobbá, kényelmesebbé, szebbé és boldogabbá tehetné: hiába akar ilyet előhozni a semmiből, egyetlen fűszálat sem képes teremteni. Semmire sem képes az ember; mert bármit hozzon is elő, az mindig csak egy kicsiny részlet, és elesettségével s mindenkor kísértésnek kitett gyengeségével ezt a kicsiny részletet is a rossznak, a tévedésnek a szolgálatába helyezi.
Ellenben amikor már elérkezett a lélek ahhoz a beteljesüléshez, hogy a duálfelével együtt egy zárt egészet képez, s már annyira tökéletes, hogy abban a szolgálatban, amelybe őt az isteni Gondviselés állította, maradandót is képes létrehozni: akkor az örömnek, a boldogságnak, a gazdagságnak és a hatalomnak olyan mértékét ismeri meg, amely minden eddig ismertet sokszorosan felülmúl.
Azért hogyha tudnák az emberek, hogy mit jelent a kettőnek egyben való kifejezése, bizony minden áldozatot meghoznának, hogy azt elérhessék.
Hiszen most is minél bukottabb az ember, annál kevésbé keresi a lehetőségeket, hogy bűneit és tévedéseit elhagyja; ellenben hajszolja az élvezeteket, az élet előnyeinek megszerzését, azokat az örömöket, amelyek múlók, és csak egy pillanatra látszanak valódiaknak, azután pedig undorodva tekint vissza arra a lelkiállapotára, amelyben kívánatosaknak találta azokat, és mindent feláldozott értük.
S éppen, mivel az ember a teherből semmit sem akar hordozni, de a jutalomból és az eredményekből kétszeresen ki akarja venni a részét, azért van a Földön, a változásoknak ebben a világában az a nagy hajsza, az a nagy törtetés, amelyben egymást legázolják és megsemmisíteni igyekeznek, hogy a lelkük ellentétes vágyait kielégíthessék.
De azért van a lélek ide küldve, azért van megpróbáltatva a kísértések által, hogy vajon azt, amit szellemvilági állapotában olyan sok könnyel megsiratott és nagy fogadkozásokkal megfogadott - amikor még magát óriási áldozatokra hitte képesnek - meg tudja-e valósítani? Hogy azért az igaz jóért és szépért, amit ti. ott a valóság világában jónak, igaznak és szépnek látott, mire képes, hogy azt a maga számára megszerezhesse? És hogy a gyötrelmekből és szenvedésekből, a folyton tartó, remény nélküli kínlódásokból kiemelkedhessék és megszabadulhasson, vajon itt a változások világában, a lehetőségeknek ebben a káprázatában legalább megkísérli-e megvalósítani feltett szándékait? Hogy nem válik-e újra hűtlenné a céljához, s nem hagyja-e el azt azért a káprázatért, amit neki ez a világ ígér?!
Sajnos, a lélek nagyon keveset képes megvalósítani abból, amit mint vágyat, törekvést és jóakaratot magával hozott. Mert ha erős volna azokkal a próbákkal szemben, amelyek körülveszik, amelyeket mint csillogásokat valóságnak hisz, akkor sokkal kevesebb szenvedéssel jutna előre a fejlődés útján.
De az ember minderről megfeledkezik; csak amikor már a fájdalmakban és megpróbáltatásokban gyötrődik, akkor eszmél fel és tér meg; akkor tér vissza újra maga elé tűzött útra. De még akkor is jó, hogyha önmagát ismét megtalálja.
Ezért azok a tartalmasabb lelkek, akik nagy és nehéz munkát tűznek maguk elé, ritkán keresik fel azokat az életformákat és körülményeket, amelyek "az embernek" előnyös, azaz a testnek kedvező lehetőségeket nyújtanak; ritkán keresik meg a külső megjelenésükben a tetszetős formát, mert tudják, hogy azzal síkos és bizonytalan talajon mozognak; ritkán keresik meg a gazdagságot és a hatalmat, hanem megelégszenek az egyszerűséggel, az áldozatos és fájdalommal teljes élettel, mert tudják, hogy a lélek az ilyen életben nem olyan könnyen esik a káprázatok áldozatául; a külső csillogást, a külső szépet természetszerűleg megvetik, mert a csillogó külső formában mindenütt az ellentétet, az ellentét ravaszságát sejtik.
Ezért a régi keresztény elgondolásban nem jutott szerep a szépnek, a kényelemnek, annak a jónak ti., ami a testnek kedvez. Igaz, hogy ezekben a külső kedvező körülményekben megállni erős, edzett léleknek kell lenni, hogy el ne tántorodjék és el ne essék. Úgyszintén erős léleknek kell lennie annak, aki a dicsőségben, a ragyogásban el nem szédül.
Azért akik látják, hogy a külső kívánatos és tetszetős burkolásban mennyien elesnek, mennyien tartós és maradandó szomorúságot és nyomorúságot vásárolnak maguknak, azok, bárhová állítsa is őket a végzet, önként keresik és vállalják az életben öltözetül azt a darócot, amely nem engedi őket elfeledkezni arról, hogy a szellemi és lelki igazságokat tartsák szem előtt.
Ez a lelki daróc azoknak a le nem vethető fájdalmaknak és megpróbáltatásoknak a sorozata, amelyeket egy életen keresztül magukon viselnek, hogy valamiképpen a földi élet el ne fordítsa a tekintetüket arról az igazságról, amit otthagytak a szellemvilágban.
Azért az igazi szeretet, amely a lélekből árad ki, sohasem azt keresi, aki neki szolgál, aki az ő ízléséhez és akaratához alkalmazkodik, hanem azt, akinek ő szolgálhat, akinek ő adhat, akiben az ő szolgálatának és ajándékozásának jutalmát megláthatja. Ezt pedig úgy látja meg az ember, mint amikor a magot elveti a földbe, és örömmel szemléli annak kikelését és növekedését.
Ez a szeretet az, ami a lélekről tanúságot tesz a földi világ előtt és az Isten előtt; ez a szeretet az, ami képesíti őt azoknak az eredményeknek elhordozására, amely eredmények ezekből a kikelt magvakból mint virágok és gyümölcsök neki virítanak és illatoznak.
Tehát, testvéreim: szolgáljunk, szolgáljunk azzal a szeretettel, amit az Isten mint mennyei magot elhintett a lelkünkben, hogy azt továbbhintsük azokba a lelkekbe, akik szeretetben még szegények, akik még nagyon kezdetleges talajul szolgálnak az isteni jó számára; irtsuk a gazt, hintsük a jót, az igazat; hirdessük az Isten kegyelmét, aki olyan mérhetetlenül gazdagon jutalmazza azokat, akik a legkisebb jót is meg tudták valósítani maguk körül, még ha az áldozatot követelt is tőlük az életükben.
Ez az a munka, amelyet Isten elvár minden gyermekétől, aki Krisztus áldozatát megértette.
[1] Spiritisták közt is sokan vannak, akik ha nehéz szenvedésekkel megrakott életet látnak, hamar készen vannak az ítélettel, hogy az az illetőnek kijár, s ezzel a saját lelkiismeretüket is megnyugtatják, amely pedig azt sürgeti, hogy a szenvedőn segíteni kell!
https://skydrive.live.com/view.aspx?resid=9314E93BA66D4EB1!303&cid=9314e93ba66d4eb1&app=WordPdf
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése